Rozi, vagy egyesek szerint Rozina, (mennyivel szexibb!) bódultan szállt le a hajóról, és végtelenül sajnálta, hogy nem tartott egész nap a kirándulás. Mindkettőjüknek dolga volt, nála bejelentkezett az asztalos, igaz csak pár szavas üzenetben, Zoránt meg várta a taxi és ki tudja micsoda. Ekkor ugrott be Rozinak, hogy Walter is létezik, de most kicsit hátrébb tolta érzelmei sorfalában. A jelen pillanat a fiatalabb srácé volt, azé, aki felébresztette összes érzékét, és arra sarkallta, hogy ne felejtse el, nőből van, aki még nem akarja lehúzni a rolót.
Ahogy a partra lépett immár a pallót mellőzve, egy pillanatra mintha a legkisebb lányát látta volna, de magában mosolygott a feltételezésen. Már képzelődik is, gondolta. Hogy láthatta volna, amikor mindenki távol van tőle, ahogy a régi élete is, és ennek gondolata még inkább felvillanyozta?! Zorán egy könnyű puszit nyomott az arcára, és ígérte, hogy keresni fogja. A hajó kötelét egy betonbójára tekerte, majd maga elé engedte Rozit, aki sietve elköszönt, mert az asztalos már a bolt ajtajában toporgott.
Végigrohant a parton, fel az egyik sikátoron, kétszer balra, majd egyenesen, és már meg is látta a boltocskát. Ez a GPS nem volt valami modern, de így jegyezte meg legkönnyebben, merre kell mennie. Már messziről észrevette a nőt, aki befelé bámult, és nem tűnt túl lelkesnek. Vajon mit akarhat? Az meg se fordult a fejében, hogy rá vár, ugyanis a helyi asztalosról nem feltételezte, hogy nő. Azt se, hogy skót.
– Üdv. Jane McDonald vagyok! Gondoltam, jobb, ha idejövök és megnézem a helyet, ugye nem bánja? – kérdezte a vékony, magas, negyvenes évei elején járható asszony, aki kék kantáros nadrágban és fehér pólóban inkább látszott háziasszonynak, mint szakembernek.
– Jó napot! Rényi Rozi vagyok, és bevallom, nem nőre számítottam.
A másik elnevette magát.
– Tudja Rosie, hányszor hallottam már ezt? Ivo nem említette? Biztosan nem merte, pedig már ezerszer mondtam neki, hogy nem kell engem féltenie. Csak mutassa meg a munkáim, azok majd beszélnek helyettem.
Rozi a szemébe nézett mélyen, és azonnal megkedvelte. Látszott rajta, hogy nem szívbajos, tudja, mit akar, és az, hogy skótként itt telepedett le, mutatta, hogy hozzá hasonlóan belevaló nő. Ezt akkor még nem is sejtette igazán.
– Régóta lakik Dubrovnikban? – kérdezte, miközben a kulcsa után kotorászott.
– Lassan tizenöt éve…A szerelem, tudja…És a végén itt ragadtam. De nem panaszkodom, jobban szeretem az ittenit, mint hazám időjárását. Skóciában kicsit sokat esik.
– Ó! Ez nagyon érdekes! Jöjjön, megmutatom, és mondjon bátran véleményt! – Azzal kitárta a faajtót, és beléptek a hűvös kőházba.
Jane körbepillantott, és mintha szemmértékkel mérte volna fel a helyiség minden pontját. Tekintetében benne volt a tervezés minden momentuma. Sokáig nem szólalt meg, majd kibökte:
– Könyvesbolt? Biztosan arra vágyik? – nézett Rozira. A szája sarkában megbúvó mosoly, vagy csak két vékony ránc, ami megjelent, menten elbizonytalanította a tulajt.
– Igen…De nem hagyományosra. Apró, mai helyet szeretnék pár asztallal, egy pici pulttal, ahol kávét és limonádét árulnak, de a polcokon lennének ékszerek, képeslapok, kisebb dísztárgyak, amelyek feldobnák a helyet.
– Á, értem már! Egy provence-i üzlet jutott az eszembe, várjon, meg is mutatom. – Előkapta telefonját, és egy tüneményes boltocska képeit tárta Rozi elé, aki úgy érezte, mintha álmát már valaki megvalósította volna. Ettől le is hervadt a mosoly az arcáról.
– Nem tetszik?
– De! Az a baj, hogy tökéletesen olyan, amilyet kigondoltam.
– Ez ne legyen gond, hiszen nem kell lemásolnunk. – Lépett kettőt előre, és a beugró falrésznél megállt. – Nézze, ide jöhetne a pult, nincs központi helyen, mégis jól látszik. Én világos bútorokra gondolok, talán fehérekre, mit szól hozzá? Vagy legyen natúr?
Jó két órán keresztül tervezték a tableten, hogyan nézzen ki, mire Rozi felkiáltott.
– Ez az! Maradjon ilyen! A bejáratot még át kell festeni, kék ajtót szeretnék, de a többi tökéletes. Két asztal, mindenhol fa és könyvek! Ilyet akartam mindig. Legyen benn némi levendula, de ne vigyük túlzásba. Jó?
– Megoldható! Méretet veszek, aztán megmondom, mikorra leszek kész és mennyiért. Megfelel így?
Rozi bólintott. Csendben figyelte, ahogy a nő egy érdekes kütyüvel felméri a terepet, és látta, hogy egy-egy üres fal előtt hosszan álldogál, pedig semmit nem lát. Csodálta, amikor a gépbe táplálva megálmodta, milyen is lehet ez az egyszerű kis boltocska. Már csak azt kellett kitalálnia, honnan szerez beszállítót, mert szüksége volt különleges vázákra, bögrékre, no meg ékszerekre. Közben párszor rezgett a telefon a zsebében, de nem vette elő. Biztos akart lenni benne, hogy képes terveire koncentrálni. Sem Walter, sem Zorán nem zavarhatta össze álmait, elvégre nem azért hagyta ott a hazáját, hogy holmi szerelem és vágy felborítsa a terveit. Józan nő volt, és délutánra sajnos a hajókirándulás hatása kezdett eloszlani az agyában. Bár jó dolog elvarázsoltan várni egy férfira, aki szerelmet ad, viszont csalódást is okozhat. Bőven. Abban meg volt neki része, így nem akart teljes valójával arra koncentrálni, milyen is lenne újra elmerülni a szerelem semmihez nem fogható tengerében. Nincs is olyan, súgta neki a kisördög. Maradj csak higgadt és kiszámítható, ahogy mindig, tette hozzá, és ahogy ez a gondolat átjárta, megint a régi, óvatos nő volt, akit sokat bántottak az évek során, de sikerült talpra állnia.
– Jó estét! – szólalt meg ekkor valaki, akinek ismerős hangja mosolyt csalt az arcára.
– Jó estét! – nézett exfőnökére, aki szokásához híven elegáns és laza volt.
– Gondoltam, hogy sok dolgod lehet, mert hiába próbálkoztam! – Hangjában volt némi szemrehányás, hiába titkolta.
– Tényleg! De ne feledd, hogy miért jöttem ide! – felelte neki, és látta, hogy Jane tekintete elidőzik az érkezőn. Ebben nem volt semmi meglepő, mert a férfi, aki beállított hozzá, nem volt mindennapi jelenség. Kisugárzása tette mássá, mint azokat, akiket ismert, pedig nem volt a hagyományos értelemben dögös. Alain Delon se… (Zorán, no ő mindenhogy az volt!)
– Megvárlak, ha nem gond, és szeretnélek elvinni vacsorázni! Semmi extra, csak egy kis asztal a parton és beszélgessünk! Jó?
– Még van egy kis dolgom…
– Én készen is vagyok! Küldöm a kész terveket és az árajánlatot, kedvesem! Megfelel így? – szólt közbe Jane, akiből azonnal kibújt a hódításra kész nőstény. Testtartása megváltozott, arca ragyogott. A levegő megtelt izgalommal. Rozi bólintott és nem tudta nem észrevenni, hogy az asztalos olyan szorosan ment el kifelé menet Walter mellett, hogy okvetlenül muszáj volt hozzáérnie. Ez enyhén felbosszantotta.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
