„Nem hinni a Mikulásban? Ennyi erővel akár azt is mondhatnád, hogy nincsenek tündérek!”
(Francis Pharcellus Church)
Hiába változik a világ, nem szabad elfeledkeznünk a varázslatról. Mi, felnőttek, hajlamosak vagyunk kizárólag felnőttfejjel gondolkodni, és úgy hisszük, akkor teszünk jót gyerekeinkkel, ha realisták vagyunk, és az életre neveljük őket. Ez bizonyos téren igaz is, de a játék az élet része, és ha kizárjuk, mi magunk leszünk szegényebbek. A gyerekek a maguk végtelen naivitásában és lelkesedésében hinni akarnak és hisznek is nagyon sokáig, amíg mi nem ábrándítjuk ki őket. Vajon miért jó az, ha felnőtt megmondja az igazat? Talán ettől felnőttebbnek vagy érettebbnek tűnünk? Erre ez esetben semmi szükség, mert a gyerekeknek szükségük van titkokra, apró varázslatokra, ezek megszépítik a mindennapjaikat. Jöjjön csak a fogtündér, hagyjon üzenetet, akár pénzt is, persze nem fontos, hogy sokat. De azáltal, hogy a gyerek megkapja az ajándékot, megszínesedik a lelke. Nem kell nekünk minden esetben kimondani a nagy igazságot, hiszen hazudunk eleget naponta jó pár alkalommal, ez miért nem férne bele?
Ez nem becsapás vagy kábítás. Ha szigorúan vesszük, talán az, de nézzük meg gyerekeink arcát, és azonnal megértjük, mekkora öröm várniuk a nagyszakállút, az angyalkát, vagy bármilyen csodalényt. Az ő világuk igen távol van a miénktől, ők a játékban feloldódnak, boldogok lesznek.
Nekünk az a dolgunk, hogy az ünnepeket évről évre széppé tegyük, és ez nem az ajándékok értékén múlik, hanem a szertartásokon, a játékokon, amire gyerekeink mindig emlékezni fognak. Higgyük el, egy ajándék se értékes annyira, mint a csoda! Ha visszagondolunk saját élményeinkre, akkor rájövünk, hogy azok az ajándékok maradtak meg legjobban a szívünkben, amelyeket nem kaptunk meg. Viszont a vágyakozás öröme nem halványult el.
A 21. században nagyon nehéz jól ajándékozni. Ma a gyerekek heti szinten vagy még gyakrabban kapnak valamit, hol csokit, hol egy párszáz forintos apróságot, mert beszaladtunk a Pepcoba meg a Kikbe, vagy vendég jött hozzánk. Ezért az ünnepek közeledtével úgy gondoljuk, valami nagyot vagy sokat kell adnunk, pedig sokszor nem annak örülnek legjobban, amit mi gondolunk.
A közös játék, a Mikulásnak kitett tiszta csizma vagy keksz, hogy ne éhezzen, sokkal többet ér, mint az a pár tábla csoki, meg egyebek, amik majd a sarokban végzik a többi játék tetején egy héten belül. De ha izgatottan készülődünk, ha mesélünk, ha megteremtjük a csodát, akkor az sokkal többet fog érni, mint akárhány Milka Mikulás. Muszáj visszanyúlnunk a gyerekkorunkba, mert ha vannak élményeink, akkor könnyebben át tudjuk érezni, minek is örülnek a kicsik, ha meg nincs, akkor tegyünk róla, hogy gyerekeinknek legyenek. Nem kell mindig nagy és értékes dolgokra költeni. Felesleges hozzászoktatni gyerekeinket a drága holmikhoz, mert éveken belül nem leszünk képesek überelni ezeket, és hiába gondoljuk majd, hogy egy telefon elég lesz, lazán odavágják majd nekünk, hogy gagyit választottunk, mert ez nincs is fél millió. A telefont meg később, vagy előbb követi majd a többi, amit véres verejtékkel kell kiizzadnunk, de nem lesznek különösebben hálásak, mert megszokták.
Ezért adjunk várakozást, készülődést, közösen töltött időt, és amikor elérkezik a nagy nap, és gyerekeink aludni se tudnak majd az izgalomtól, akkor elértük, hogy örülni tudjanak. Ne mondjuk, hogy a Mikulás bármit hozhat, hiszen nem igaz, de a húsvéti nyúl sem pakolja fel az édességboltot. Nem ez a szerepe, hanem a keresés, vagy annak izgalma, hogy vajon halljuk-e leszállni a szánt a háztetőre, halljuk-e a csilingelést. Ezekben a napokban nem igazán fontos, hogy józan felnőttek maradjunk, és beöltözni se muszáj feltétlenül. A gyerekek okosak, és tudják, hogy a Mikulás Lappföldön él, nem fog mindenki nappalijában megjelenni, főleg nem Lajcsi bácsi szemüvegében és mosolyával az arcán.
A valódi Télapónak sok dolga van, hisz egy éjszaka alatt átrepüli a Földet, mi pedig várjuk őt türelemmel és szeretettel, hiszen így lehetünk részesei a csodának.
Kép forrása: Pinterest
