Az élet iskolájában

“Te csak tanulj!” – hajtogatta az anyja éveken át, úgy, hogy a végén már a könyökén jött ki. Mondjuk az nem volt rossz – valami bizarr felsőbbrendűséget érzett emiatt -, hogy járhatott úszásra, rajzra meg angolra, miközben az osztálytársainak semmi efféle nem jutott ki… Leginkább azért, mert falun nem volt rá lehetőség. Őt meg vitték-hozták a szülei, csak, hogy tanuljon, fejlődjön.

A szorgalmat azonban nem tudták megvenni összekuporgatott pénzükön, ő meg… hát nem volt egy törekvő fajta. Mindent csak megúszósra vett. Oroszul is csak azért beszélt anyanyelvi szinten, mert a velük élő nagyanyja ezen a nyelven szólt hozzá. Szóval, úgy ragadt rá, mint a kosz.

 
 

A szülei végül feladták a nyaggatását, ő meg végre a saját tempójában tanulhatott… az élet iskolájában.
Érettségi után először tolmácskodni kezdett, – oroszul stabilan, angolul úgy-ahogy elboldogult, – és, mivel elég dekoratív volt, hívták is ide-oda. Aztán egyre többször kellett volna a munkához valami szaktudás, mondjuk a gasztronómia vagy a kereskedelem területén.
A tanuláshoz továbbra sem fűlt a foga, így egy ruhaboltban találta magát. Ott azonban unatkozni kezdett, ami persze a vásárlókkal való bánásmódjában is megmutatkozott. Hamar búcsút intettek hát neki, ő meg sértődötten tovább is állt. 

A pult mögött állva ismerte meg Attilát, aki a haverjaival billiárdozott péntekenként… aztán egyre gyakrabban tért be csak úgy, egy “bambira”. A kortyolgatásból randi, a randiból meg kapcsolat lett – olyan évekig bújkálós fajta, mert hát az asszony hol depis volt, hol meg terhes, nem lehetett ám csak úgy elválni tőle.
Ő meg csak várt türelmesen.
Amikor nem volt türelmes, akkor dühös volt, munkahelyet váltott meg hajszínt is. Egy helyben toporgott, nem haladt sem szakmailag, sem anyagilag, sem a társadalmi elvárások teljesítésében – mondjuk ez utóbbi izgatta őt a legkevésbé.

Már több mint öt éve volt nyuszika – így becézte őt Attila, de ő is egyre inkább így érezte magát: ha kellett, a “varázsló” elővette őt a kalapból – mire végre feleszmélt. Attila azt hitte, megint csak a szokásos hisztis szakítást adja elő… de ezúttal tévedett. 

A szakítást költözés, a költözést új munka követte, majd tanulni kezdett és elkezdte építeni a vállalkozását is. A sok vargabetű után végre magára talált… Az élet iskolájában megtanulta, amit nem lehet az iskolapadban: hogy milyen őszintén élni, hogyan kell elkerülni a játszmázós, gerinctelen figurákat, és hogyan kell saját lábra állni… De arra is rájött, hogy a tanulást nem lehet megúszni, és a “majd lesz valahogy” nem jó mottó az élethez. Az első szakmai oklevelét lefénymásoltatta, és bekeretezve hazaküldte a szüleinek, egy rövid üzenettel: “Köszönöm”. “Jobb későn, mint soha. Szeretünk és gratulálunk!” – írta vissza a két kisöreg, akik felettébb büszkék voltak rá – és mi tagadás, most már ő is magára.

fotó: Pinterest

 

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here