Csak egy papír, nem igaz?

Őszintén szólva unta ezt az esküvői felhajtást, amelynek közepén úgy állt, mintha kívülálló lenne, és nem úgy ahogy kellett volna: főszereplőként. Már huszonévesen, az első ilyen alkalommal is érezte, hogy felesleges ez a cécó (akkor mondjuk azt hangoztatta, hogy minek ide papír, úgyis örökké szeretni foglak… bár ez az örökké aztán csak öt évig tartott…).

Na, de a harmadik ilyen felhajtás már végképp sok volt neki. Negyvenöt év, két majdnem felnőtt gyerek, egy csődbe ment, majd egy sikerre futtatott vállalkozás, pénzéhes barátnők sora… szóval, a csalódásokon, a hazugságokon meg a felhajtásokon már túl van, most nem lehetne valami végtelenül egyszerű módon elintézni, hogy Móni a felesége legyen?

 
 

A harmadik felesége. Jó, hát joga van az ünnepséghez, hiszen Móni amúgy is imádja a családját meg az összejöveteleket, ráadásul a férje ezer éve valami szerencsétlen síbalesetben ment el… szóval “megérdemli”, hogy méltó módon kössék össze az életüket… Azért mégis pöröghetne gyorsabban is ez a nap. 

A gyűrűt csak a nő viseli majd, őt idegesíti, ha valami van a kezén. A nevet megváltoztatni tök macera, így lebeszélte Mónit, hogy hivatalokba rohangáljon új okmányokért. Szóval, ha túléli ennek a szűk öltönynek a szorítását, akkor pár óra múlva szabadul is, és lesz egy felesége, aki odaadóan szereti és kiszolgálja őt. 

A tükör kíméletlenül megmutatta a pocakját és az elmúlt években kissé leereszkedett arcvonásait, de azért megnyugtatta magát, hogy még mindig jó pasi. 

Köhintett egyet, mint mindig, amikor feszült, majd kinézett a félig nyitott ajtón – mi lehet ez az ideges neszezés? A családtagok sóhajtozós körtánca az ő Móniját rejtette. Dögös volt, mint mindig, jól megkímélte az élet. Ezért is szerette – bögyös, feszes negyvenes volt, jól főzött és nem várt már semmi extrát az élettől. Csak csendben, békében élni. Ideális társ egy kiszámítható élethez.

Az anyakönyvvezető elfelejtette lecsekkolni, hány évesek a házasulandók, így végig fiatalokról, meg fészekrakásról, és hasonló röhejes dolgokról beszélt – így végül nem unalmas, hanem szinte röhejes tíz perccé minősítve ezt a nagyon fontos szertartást.

A kerthelyiségben szervezett vacsora jó ötlet volt… a koktélpultnál elég sokat időzött – egy mélyen dekoltált, ringó csípőjű maca mixelte a színes italokat – megpróbálva elfogadni a helyzetet, a jövőt, és valami kedvet csiholni hozzá. “Az esküvősökhöz tartozol?” – kérdezte mosolyogva a pultos lány. “Igen, én vagyok a férj.” – felelte a szemmagasságban ringó ikreknek.
“Gratulálok!” – mosolygott rá a lány kicsit csalódottan.
“Köszi!” – húzta el a száját válaszul, majd visszaindult az őket ünneplő násznép asztalához.

fotó: Pinterest

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here