Három gyerekünk van, tizenkét éve vagyunk házasok. Előtte három évig jártunk, vagy a fene tudja, hogy mondják most ezt. Negyven múltam, de hatvannak érzem magam. Férj vagyok, kizsigerelt munkaerő, apa és ember, aki tehetetlenül széttárja a kezét, és azt kérdi: miért?
A feleségem, aki mutatós nő, nem hagyta el magát egy percig se. Felkelve a szülőágyból gyakorlatilag azonnal tornázni kezdett. Ez akkoriban imponált, mert van még olyan nő, aki ilyesmire képes? A legtöbb panaszkodik, kiborul, vagy teljes erőbedobással a babára koncentrál. Én azonban büszkén figyeltem a lányt, akit szerettem, hogy milyen nagy gondossággal igyekszik visszakapni régi alakját, miközben nem hanyagolja el a gyereket se. Mindannyiszor meglepve vettem tudomásul, hogy szakít magának időt futásra, vagy edzésre a tévé előtt. Ezektől képes voltam újra és újra beleszeretni, bár ez rossz kifejezés, mert sose szerettem ki belőle, ahogy most sem. Pedig ő nem engem választott. Nem a gyerekeit, hisz a mérleg serpenyőjébe egy másik ember került, aki valami olyasmit tudott neki nyújtani, amit mi négyen nem.
Kertes házban lakunk, van egy kocsink, évente elmegyünk nyaralni, nem mindig a Balatonhoz, olykor külföldre. Van egy faházunk a Dunakanyarban, szóval lehetne ez egy kerek történet, mégse az.
Megjelent az a lengyel Jan, és letarolta a házasságomat, mint egy kiélezett fűnyíró a telket. Eleinte semmit nem vettem észre az egészből. A feleségem visszament dolgozni, és attól a pillanattól kezdve megváltozott. Ez későn esett le, mert felváltva vittük a gyerekeket oviba, iskolába, jártunk szülőire vagy bevásárolni. Egyszer-egyszer hallottam én a szájából ennek a Jannak a nevét, de ki figyel az ilyesmire, ha a gyerekek visítanak a hátsó ülésen, vagy kiflidarabokat dobálnak a tarkómhoz.
Próbáltam a lényegre koncentrálni, és közben nem láttam a fától az erdőt. Edit beleszerelmesedett ebbe a sehonnai fickóba, és elhagyott. Miatta, érte, tudomisén hogy mondjam. Itt maradtam három porontyunkkal, akik minden este megkérdezték tőlem, mennyi ideig tart, amíg anyjuk külföldön tanul. Ugyan mit mondhattam volna nekik? Telefonon olykor beszélnek, de mivel olyan helyen van most Edit, ahogy időeltolódás van, nem láthatták gyakran egymást. Szerencsére kicsik, és arról fogalmuk sincs, hogy Lengyelországban nincs időeltolódás. Még a tízéves se érti a kifejezést, a kicsik meg pláne.
Szerda volt, március 9-e, még nem pattantak a rügyek, amikor minden bevezető nélkül az előszoba közepén közölte, hogy neki el kell mennie. Mondtam is, hogy semmi gond, megvárom, de gyorsan hozzátette, hogy nem a közértbe vagy fűszereshez, hanem új világot látni. Szerelmes, mondta ki nyíltan, és eszébe se jutott kerülni a tekintetem. Már azzal se voltam tisztában, hogy a szó mit jelent, amikor ő már összepakolt. A szerelem nem tinilányoknak való, kérdeztem idegesen. A bal lábam ütemesen reszketett, a szívem meg kihagyott pár ütemet, de még éltem. Annak való, aki megéli, lökte oda tömören. Ne higgyem, hogy nem szeret engem, vagy a gyerekeit, csak most más út várja.
Álltam, és néztem a nőt, akin legfeljebb öt kiló felesleg lehetett, arcán üdvözült mosoly ült, és legszívesebben megkérdeztem volna tőle, hogy mit tud az a férfi, aki többet ér három gyereknél. Magamat nem akartam belekeverni, mert nyilvánvaló volt, hogy nem érek fel a lengyellel. Egy percig se állította ennek ellenkezőjét. Tekintetem a lába előtt heverő csomagra vetődött, nem volt különösebben nagy. Mintha csak a repülőre akarta volna felvinni addigi életét. Ennyi, kérdeztem, és érthette, ahogy akarta. Egyelőre, felelte szenvtelen hangon.
Abban a keserves pillanatban az is eszembe jutott, hogy az össze női újság, meg az internetes oldalak mind azzal vannak tele, hogy mekkora gazemberek a férfiak, agyba-főbe csalják a feleségüket, de elvétve akad olyan cikk, ahol a nő megy el. A nők nem szokták faképnél hagyni a gyerekeiket, sőt csomagban viszik magukkal, de nálunk a négyet az egyben szóba se került.
– Majd jövök még, azt mondd nekik, hogy iskolába járok külföldön! – mondta legvégül, amikor lehajolt a táskáért. Láttam, hogy harisnyáján felszaladt egy szem, de nem tettem szóvá.
– Még hazudjak is nekik? – kaptam fel a fejem.
– Hidd el, jobb lesz így, és neked is! Sose tudhatjuk, mi lesz az életünkkel! – hadarta, és már nyúlt is a kilincs után, miközben fél lábán csizma se volt. Nagyon mehetnékje lehet, tudatosult bennem. Jan a parkolóban várta, neki akartak vágni az ötórás útnak még sötétedés előtt. Akkor mégse repülés?
– Edit! Jól meggondoltad? – kérdeztem izzadó homlokkal. Az előszoba megtelt dühvel, talán az fokozta az izzadásom.
– Majd kereslek! Őket is – mosolyodott el, mire nekem összefacsarodott a szívem. Szép volt, szépnek láttam, ahogy mindig. Hallgattam.
Ennek nyolc hónapja. Lassan megtanultam kiválogatni a szennyest, a gépet kezelni nem volt bonyolult, inkább azzal szenvedtem sokat, hogy nem tudtam, milyen ruhát kell adni a lányokra az oviba. Anyám jött, segített, és egyszer se mondta, hogy sajnál, vagy szánakozik a hülyeségemen. Megmutatta, hogyan fésüljem hajukat két copfba, azt is, mennyit főzzek egy tízévesre, aki kiesz a vagyonunkból.
Olyan időszak van mögöttem, ami csak javunkra vált. Először egy héttel később telefonált, aztán kéthetente, és hazajönni három hónap múlva jött első alkalommal. Hozta a szennyest is, mert a kocsiban felejtette, pedig állítólag megjárta a tisztítót. A gyerekek a nyakába repültek, és kérdezgették az iskoláról, meg arról, kapott-e már egyest. Edit nevetett és megrázta a fejét. Csupa-csupa ötöse van, hazudta szemrebbenés nélkül. Megitta kávét, amit csináltam, és a bolti tiramisu is tetszett neki. Pár óra elteltével mennie kellett, de ígérte, gyakrabban jelentkezik videón. Nem tette.
Ettől kezdve havonta megjelent, és színesebbnél színesebb történeteket adott elő a városról, ahol élt. Hallgattam, és fájt minden szava. Mégis szerettem. Még szebb volt, mint azelőtt. Fogyott, és a frizuráját is megváltoztatta. Szemmel láthatóan boldog volt. Olyannyira, amennyire én boldogtalan. Nem mutattam neki, de majd beledöglöttem a hiányába. Még hozzám is volt pár kedves szava. Majd gyorsan bepakolta az új cuccokat a szekrényből, attól függően, milyen évszak volt. Ez így ment három teljes évig. Megint március lett, latyakos és csúf, amikor úgy esett be az ajtón váratlanul, hogy nem mosolygott.
– Nem megyek vissza! – mondta száját vékonyra préselt szomorúsággal.
– Véget ért a suli? – kérdezte középső gyerekünk.
– Igen! – felelte sietve. – Nem bánod? – Hangjában megbánás és örömtelenség ült.
– És a vizsgák? – tettem fel a kérdést.
– Ha lesznek, csak később kerül rájuk a sor.
– Aha… És akkor befejeződik végleg a tanév?
– Úgy néz ki. Már sajnálom, hogy belevágtam. Nem volt értelme.
– Tanulni sose kár! – jegyeztem meg gúnyosan.
Kamaszunk hosszan nézett bennünket. Őt már nem lehetett átverni.
– Igazad van. Azt hiszem, tanulás nélkül nem jövök rá, mi a fontos nekem. – A fiunk kibírta szó nélkül. A kisebbek nem értettek semmit, csak annyit, hogy anyjuk újra velük lesz.
Edit erőtlenül megvonta a vállát.
– Kipakolok! – mondta, azzal kisbőröndjét felkapva eltűnt a hálóban.
– És te ezt hagyod? – kérdezte a nagyfiam rám meredve.
– Mit tehetnék? – firtattam ingerülten.
– Például mondhatnád, hogy menjen a francba. Elvégre három éven át nem voltunk neki fontosak.
– Azok voltatok, látod, hogy keresett titeket.
– És te? Veled mi van?
– Én? – legyintettem boldogtalan ábrázattal. – Én szeretem anyátokat.
– Te nem vagy normális! – közölte indulatosan.
– Tudom! – bólintottam. – Dobjam ki? Láttad a lányok arcát?
– Te nem vagy normális! – ismételte szánalommal telve. Tekintete üres maradt. Elfordult, és fülesét felkapva, beviharzott a szobájába. A lányok ekkor már a tévé előtt ültek és valami bugyuta Barbie-t néztek.
– Szeretem anyátokat! – szajkóztam újra, most már az üres szobának. És ez így volt. Képtelen voltam nemet mondani, mert éreztem, hogy a ház megtelt fénnyel, hisz Edit hazatért.
Kép forrása: Pinterest
