Kezdhetném úgy, hogy valaha, réges-régen, amikor még más világ volt… Igen, legyen ez bármennyire maradi megközelítés, azért tudjuk, hogy igenis más volt régebben. Többek között azért is, mert mások voltak a lehetőségek és az igények. Egyszerűen az volt a fontos, hogy ne aludjunk otthon, hogy lehessen bulizni egy idegen városban. Az, hogy fent lehet lenni egész éjjel, még ráadás volt. Szerettünk együtt lenni, és nem, nem voltunk angyalok. Alsós korunkban a folytonos árulkodással, szüleink utáni vágyakozással őrjítettük meg a tanító nénit, felsőben, középiskolában meg előkerült a cigaretta, pia, esetleg a fű, no meg a csajozás, pasizás. Mégis kibírták tanáraink, vittek bennünket mindenfelé, és mi nem követeltünk tökéletes körülményeket, királyi szállást és ellátást. Szüleink pedig valljuk be, aggódtak, de örültek, hogy pár napig nem vagyunk otthon. Az egészben az volt a legjobb, hogy szabadok lehettünk. A zsebpénz elköltése már hab volt a tortán, ahogy az esti diszkó vagy a tábortűz is. Voltak vad történések, amelyeket tanáraink nem meséltek el otthon, és voltak olyan kalandok is, amelyekrő még ők se tudtak. Vagy behunyták a szemüket, és félrenéztek.
Ma mindez egészen máshogy történik. A tanítók, tanárok nehezen indulnak neki a többnapos útnak, mert mindenki a követeléseivel áll elő. Vannak szülők, és ne higgye senki, hogy ez merő kitaláció, akik az osztály után lopóznak, meglesik, követik a gyereküket, hogy tényleg biztonságban van-e, nem hal-e éhen, nem fagy-e halálra stb. Természetesen titkok alig maradnak, mert mindig van, aki felveszi telefonnal a történéseket, vagy képeket készít, és azokkal zsarolja a többieket.
Már már a legkisebb sérelem miatt is panaszkodnak a gyerekek. A kicsik nyafognak, ha valaki csúnyán néz rájuk, ha nem ízlik az ebéd, vagy épp összevesztek az aznap aktuális örök barátjukkal. Ha van náluk telefon, márpedig megtiltani csak akkor lehet, ha egy-egy pedagógus ki mer a tiltása mellé állni, és meg meri mondani, hogy nincs szükség rá, akkor folyton fotóznak, játszanak rajta, ahogy máskor. A telefon, ami teljes mértékben átvette az emberek felett a hatalmat, abszolút módon teszi tönkre a kirándulásokat is.
A szülő reszketve telefonálgat, mert mindent tudni akar, neki kell a pontos útvonal, a részletes élménybeszámoló, és gyerekének minden rezdüléséről „naplót vezet”. Az aggódás természetes, nem lehet megróni senkit érte, de egyesek túlzásba viszik, no meg muszáj képviselniük a jó szülőt.
Múzeumokba menni nem túl menő, maradnak a játszóházak, azokból is a különlegesek, és a programok is minden téren felül kell, hogy múlják a várakozásokat. Tisztelet a kivételnek, amikor a gyerek tényleg örül a reptérnek, egy kézműves foglalkozásnak vagy annak, hogy nincs szülei vigyázó tekintete közelében. A pedagógus fél kézzel fotózik, a másikkal zacskót tart a kisiskolás elé, aki egész nap evett és hazafelé hány, a harmadik kezével pedig üzenetre válaszol. A mikor érnek haza kérdés kardinális. Mindegy, hogy megmondta előre, jelezte külön csoportban a körülbeli időpontot, van, aki nem tágít. A percre pontos időt akarja, mert neki tudnia kell. Miután megkapja nagy nehezen a választ, ami persze kiszámíthatatlan a forgalom miatt, természetesen elkésik a megadott időponthoz képest.
Az osztálykirándulások nem nyaralások, ezt sokan nem hiszik el. De próbáljon meg valaki együtt lenni, felügyelni huszonegynéhány iskolást, legyen az bármilyen korú. Kemény munka, hisz arra törekszik a pedagógus, hogy maradandó élményt nyújtson. Ebben rengeteg munkaórája van, mert megszervezte, letelefonálta, emailezte, aztán ott levezényelte. Csak zárójelben jegyzem meg: munkaidőn túl, rég nincs már olyan, hogy túlórapénz, jutalom vagy hasonlók.
A szerencsés megérkezés után, amikor a gyerekek leszállnak a buszról, és elégedetten felsóhajthatna, rájön, hogy alig jutott valakinek eszébe megköszönni, hogy törődött a gyerekével, hogy óvta, hogy nem hagyta, hogy baja essen. Azt gondolnánk, ez a dolga, pedig ez tévedés. Amelyik pedagógus nem akar menni, kicsaphatja a gyerekeket a közeli focipályára, és már el is intézte a kirándulást.
De hogy ne csak a rosszat említsük: szerencsére vannak hálás szülők és gyerekek is, akik évekkel később is emlegetik, milyen jó volt együtt nevetni, hülyéskedni. Miattuk megéri, kizárólag miattuk csinálja még, aki nem sajnálja erejét, idejét. Ezek éltetik, ezért is szívesen emlékszik később arra, milyen nagyszerű érzés a gyerekek közt lenni, akik jó fejek, vidámak és szabadok. Sokkal szabadabbak, mint a felnőttek.
Kép forrása: Pinterest
