Hattie Shaw: Léteznek még csodák

Néztem, ahogy játszik a színpadon és minden más elhomályosodott körülöttem. Nem
tudtam már, hogy miről szól a darab és a többi színészt sem láttam, csak őt, ahogy szívét,
lelkét belerakva játszik. Elvarázsolt a hangja, a szenvedélye a darab iránt. Lágyan mozgott a színpadon és a legszebb dalt énekelte, amit életemben hallottam. Éjsötét szemei szerelmesen fúródtak a társa szemébe, erős keze pedig szorította a lányt, aki tudta, hogy soha többé nem lesz egyedül.
Akárcsak az élet, a színdarab sem tarthat örökké. Hatalmas tapsvihar zökkentett ki az álomvilágból, észre sem vettem, hogy elérzékenyültem egészen addig míg egy könnycsepp le nem gördült az arcomon. Letöröltem a könnyeim, majd felnéztem a színpadra és őt láttam magam előtt engem, vagy legalábbis felém nézett, de tudtam, hogy a fényektől nem láthat, mégis úgy érzetem, hogy a tekintete a lelkemig hatol. A varázs azonban nem tartott sokáig, egy utolsó meghajlás következtében vége lett a darabnak és egyben az estének is.
Már szinte mindenki elhagyta a színháztermet, de én még nem tudtam felállni, egy
láthatatlan erő, vagy a saját gyengeségem tartott még bent. A vörös bársonyszék nem engedd elmenni, úgy éreztem most ott vagyok, ahol lennem kell és talán reménykedtem, hogy még egyszer megpillanthatom azt a csodálatos férfit, aki rabul ejtette a szívem. Egy idő után már nem maradhattam tovább, felkaptam a táskámat és a kijárat felé indultam, ezzel búcsút intve életem legszebb estéjének. Ám ekkor egy hang állított meg, amitől a szívem kihagyott egy ütemet.
Hölgyem”-szólt utánam lágyan. –“Várjon”.
Megfordultam, és őt láttam, ahogy egy levelet nyújt felém.
“Azt hiszem ez a tiéd.”– súgta egy apró mosoly kíséretében, majd tovább sietett és én még
csak egy szót sem tudtam szólni. Lefagyva álltam a színházterem homályában a szívem pedig vadul kalapált a mellkasomban, nem tudtam elhinni, hogy mindez megtörtént. Azt hittem, álmodom, ilyenek velem nem szoktak megtörténni, így hát belecsíptem a karomba, a következő pillanatban pedig halkan felszisszentem…
Csepergett az eső, de én nem tudtam kocsiba ülni, ki kellett szellőztetnem a fejemet, az
elmúlt napokban folyamatosan pörögtek a gondolataim és még csak aludni sem tudtam az
izgatottságtól. Egy parkon vágtam át, a pocsolyák között lavírozva egy fekete tűsarkúban az arcomon ideges mosolygással, miközben mindennek tipikus eső utáni moha illata volt. Nem tudtam, hogy mi fog történni és ez rémisztett meg a legjobban. Mindig mindent megtervezek, most viszont úgy érzem fejest ugrok az ismeretlenbe. Egészen a színházig kavarogtak az érzelmeim, de amikor megláttam őt a bejárat előtt az idegességet felváltotta a boldogság és tudtam, hogy jól döntöttem, hogy elfogadtam a meghívását, merthogy az volt a levélben, egy jegy a következő előadásra.
A színház falának támaszkodva várt rám, fehér inget viselt egy szürke öltöny nadrággal. Az ing tökéletesen feszült szálkás alakjára, kihangsúlyozva izomzatát. Nem hittem, hogy egy férfi látványa így el tudna varázsolni, neki mégis sikerült.
„Örülök, hogy eljöttél.” – mondta, miközben ellökte magát a faltól és elém lépett.
„Köszönöm, hogy meghívtál.” – válaszoltam elpirulva, de ő csak biccentett, majd kitárta
előttem az ajtót. Ahogy elmentem mellette megéreztem férfiasan lágy parfümjét és minden
más megszűnt létezni. A teremben félhomály volt, sehol egy lélek nem volt jelen, ami furcsa volt, hiszen egy óra múlva kezdődik az előadás.
„Azt hiszem tartozom neked egy vallomással.” – mondta miután észrevette, hogy milyen
értetlenül állok. – „Nem lesz ma előadás, ez csak nem tudtam, hogy máshogy hívhatnálak el randizni.”
„Szóval ez egy randevú?” – ragadtam meg a mondat számomra talán legfontosabb részét, és vigyorogtam, mint egy tejbetök. A legjóképűbb férfi, akit életemben láttam, velem akar
tölteni egy estét, mi ez, ha nem a megtestesült álom.
„Nagyon remélem. Egyébként Noel.”
„Tudom.” – vágtam rá egyből, hiszen az utóbbi színdarabjait mind láttam. – „Bocsi, szóval
én pedig Lina vagyok.”
Az este kellemesen telt, megmutatta a színház minden kis rejtett zugát és elmesélte, hogy hogyan lett színész. Megtudtam, hogy kiskora óta érdekli a színészet és bár eredetileg úgy tervezte filmekben fog szerepelni, végül nem tudott elszakadni a színpadtól. Olyan beleéléssel mesélt, hogy tudtam, tényleg a színház a szenvedélye és ezt jó volt látni, hogy még vannak olyan emberek, akik tényleg rajonganak a munkájukért. Az idő múlásával én is kezdtem feloldódni, elmeséltem neki, hogy az én életem az utazás, hogy nincs annál szebb dolog az életben, mint megismerni egy új kultúrát, bejárni az ismeretlen helyeket. Több vicces és kínos sztorit is elmeséltem az utazásaimról, ő pedig le sem vette rólam mélybarna csillogó szemeit, éreztem, hogy figyel és tényleg érdekli az, amit mondok. Már rég éreztem magam ilyen jól és ekkora biztonságban és talán még soha nem nevettem ennyit egy éjszaka alatt, mint most.
„Miért szereted ennyire a színházat?” – kérdezte egy hosszúra nyúlt hallgatás után.
Nem tudtam mit válaszoljak, sohasem gondolkodtam ezen, ráadásul régen utáltam mindent, ami a színházhoz kapcsolódott. Elvett tőlem mindent, ami egy kislány életében
fontos lehet, az apámat. Az egyik előadás közben halt meg, nem tudom mi történt, csak arra emlékszem, hogy az egyik percben még mosolyogva játszik, a következőben pedig már a földön feküdt és soha többé nem láthattam a mosolyát, nem érezhettem a szeretetét.
„Apámmal régen nagyon sokat jártam ide, majd miután elveszítettem többé nem léptem be a színház kapuin.” – Fogtam rövidre a történetet. – „Idén ősszel azonban édesanyám is meghalt, ekkor tértem haza és jöttem el ide újra. Mindketten imádták ezt a helyet, de apám halála után minden megváltozott.”
Nem tudtam, hogy sírok, de egyszer csak megéreztem a kezét az arcomon, ahogy letörli a
könnyeimet, majd magához húzott és hagyta, hogy ölelésében megnyugodjak. Lágyan
simogatta a hátam és nem engedett el egészen addig, míg nem hagytam abba a szipogást.
„Apám nem csak színész volt, hanem a színház tulajdonosa is, úgyhogy azt hiszem ez az én örökségem. Nem hittem, hogy valaha is képes leszek vezetni ezt a helyet, de amikor
megláttalak játszani újból éreztem azt a varázslatos érzést, amit kislánykoromban is, és újra magával ragadott ez a hely. Szóval köszönöm Noel, hogy megmutattad, hogy léteznek még csodák.” – súgtam a fülébe el-elcsukló hangon, ő pedig nem szólt egy szót sem csak
szenvedélyesen megcsókolt…

 
 

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here