Ideje már, hogy engem is szeressen valaki!

“ Egyre gyakrabban eltöprengünk azon, hogy mikor lettünk láthatatlanok. Merthogy azok vagyunk már, az nyilvánvaló. Vagy az a probléma, hogy nem vagyunk szerethetők? Mindenhol azt lehet olvasni, hogy szeretnünk kell önmagunkat. Mi van, ha ezzel nincs is gond, mégse jön senki, aki belénk lesz szerelmes? Vajon mikor futunk ki az időből? Nem mesebeli tiniszerelemre vágyunk, nem nyálas romantikára, hanem olyanra, ahol tapasztalt felnőttek elfogadják egymás rigolyáit, hibáit és gyengeségeit. Vajon a 21. század embere képes mély érzelmek mentén fejlődni? Képes még áthozni valamit a 20. századból, amely még hitt a társas kapcsolatok szépségében, olykor a hűségében is, és nem akarta mindenáron bebizonyítani, hogy mindenkinek váltogatnia kell a partnereit, mert az állandóság unalmas? Az állandóság értékes, még akkor is, ha átmenetileg nem ad izgalmat.”

„Csak azért
az egyetlen napért
érdemes volt megszületnem,
amikor szeretni tudtam,
és szeretnek-e, nem kérdeztem.”

(Weöres Sándor)

 
 

Kibírunk mindent, mondjuk. Megcsalnak, elhagynak bennünket, hazudnak, átvernek, de tűrjük, mert úgy hisszük, ennél jobbat talán nem érdemlünk. Aztán egy reggel arra ébredünk, hogy szétesünk. Tombolunk, szakítunk, vagy némán odébb állunk, és azt mondogatjuk, nem baj, hiszen a földön nyolcmilliárd ember él, csak lesz valahogy. Ha abból indulunk ki, hogy mondjuk négymilliárd férfi van, persze nem mind a közelünkben, és kivesszük belőle a gyerekeket, időseket, a foglaltakat, akkor is elmondhatjuk, hogy ha több nem is, de párezer csak marad, aki potenciális jelölt lehetne. Kizárhatjuk gyorsan a pszichopatákat, a sorozatgyilkosokat, a lúzereket, az élősködőket, és ha ekkor számolunk utána, még akkor is bőven juthatna nekünk valaki. Az összes vacak önsegélyező könyv ontja ránk a tanácsait, folyton azt halljuk, hogy nem szabad rágörcsölni a szerelemre, nem kell eszementen vágyakozni, csak hagyni kell, hogy megtörténjenek a dolgok, mégse történik semmi, pedig mi már rég nem görcsölünk.

Egyszerűen nem értjük, hogy miért nem talál ránk senki, de mi se egyetlen emberre se, aki szeretettel, szerelemmel halmozna el bennünket. Magas a léc, mondják egyesek, nem vagyunk szépek és kívánatosak, gondolják mások. Valami baj biztosan van velünk, mert csak az marad egyedül, akinél akad némi gikszer, suttogják a hátunk mögött. Mi azonban tudjuk, hogy nincs velünk semmi probléma, pontosan olyanok vagyunk, mint azok, akiket akkor is elviselnek, ha követelőznek vagy hisztiznek. Pedig mi nem toporzékolunk a hiányzó nyaralások miatt, tudunk főzni, gondoskodunk magunkról, ápoltak vagyunk, igényesek a környezetünkre, lakásunkra, keresünk annyit, hogy ne kerüljünk anyagi függőségbe, és mégse vesz észre bennünket senki.

Egyre gyakrabban eltöprengünk azon, hogy mikor lettünk láthatatlanok. Merthogy azok vagyunk már, az nyilvánvaló. Vagy az a probléma, hogy nem vagyunk szerethetők? Mindenhol azt lehet olvasni, hogy szeretnünk kell önmagunkat. Mi van, ha ezzel nincs is gond, mégse jön senki, aki belénk lesz szerelmes? Vajon mikor futunk ki az időből? Nem mesebeli tiniszerelemre vágyunk, nem nyálas romantikára, hanem olyanra, ahol tapasztalt felnőttek elfogadják egymás rigolyáit, hibáit és gyengeségeit. Vajon a 21. század embere képes mély érzelmek mentén fejlődni? Képes még áthozni valamit a 20. századból, amely még hitt a társas kapcsolatok szépségében, olykor a hűségében is, és nem akarta mindenáron bebizonyítani, hogy mindenkinek váltogatnia kell a partnereit, mert az állandóság unalmas? Az állandóság értékes, még akkor is, ha átmenetileg nem ad izgalmat.

Régen, és már a szó is jelzi, hogy az ősidőkben, amikor még mi máshogyan szocializálódtunk, volt értéke a kapcsolatoknak, és bár akkor is csaltak, hazudtak az emberek, nem azért tették, hogy ismerőseik elismerősen csettintsenek, és pajkosan kacsintva azt mondják, lám, milyen jó kis nőt, srácot sikerült megcsípnie a válás után X-nek vagy Y-nak.

Inkább azt akartuk, hogy legyen valaki mellettünk, akit szerethetünk, és aki szeret bennünket, mert hittünk a második esélyben. Ma mintha a sokadikban se hinnénk, főleg, mert nem is akarunk. A változásban és a változtatásban látjuk a reményt, és már nem dolgozunk azon, hogy megtartsunk valakit, aki egykor értékes volt számunkra. Persze, ha menni akar, az más…

Mégis felmerül a kérdés, vajon, ha jók, kedvesek, vidámak és nyitottak vagyunk, akkor betoppan majd valaki, aki mellett kellemesen érezzük magunkat? Olyan, aki értékel bennünket, mi pedig őt? Ideje lenne már, hogy szeressen bennünket valaki! Úgy, ahogy vagyunk, ahogy kinézünk, ahány évesek vagyunk. Lehetetlen kérés ez az égtől, az Univerzumtól, a Jóistentől vagy bárkitől? Vagy hagyjuk a csudába az egészet, és ne törődjünk a magánnyal, az egyedülléttel, hanem éljünk a mának? Így lenne a legszebb, de ez nem egyszerű, és nem mindig könnyen megoldható. Minden ember arra vágyik, hogy okkal vagy ok nélkül szerethessen, vagy szeressék. Ha ennek vágya elmúlik szívéből, mi értelme marad az életének? Sok más, vágjuk rá…Biztosan így gondoljuk ezt, vagy csak beletörődünk?

Hogy kérésünk meghallgattatik-e, nem tudni. Kívánom, hogy az ünnepek közeledtével jusson célba, és véletlenül se kallódjon el az éterben.

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here