Igaz barátság 40-en túl

Értem én, hogy a szerelem fontos, és olyan, mint egy drog: ha megkapod a megfelelő mennyiségű dózist, a felhők felett lebegsz. Azt viszont nem értem, hogy a barátságról miért nem zeng senki ódákat? Az megvan, hogy a felnőtt nők negyedének nincs egyetlen, igazi barátja sem?

Emlékszem, amikor még az őskorban a gimis barátnőimmel órák után az élet nagy kérdéseit vitattuk meg (igen, mi 16 évesen már “képzett pszichológusok” voltunk, rengeteg tapasztalattal…). A fiatal szem viszont észrevesz olyan dolgokat, amikbe az idősebb generáció könnyen beleszokik. Arról ment a diskurzus, hogy melyikünk édesanyjának van barátnője. Kimozdulnak-e otthonról öncélúan, szórakozásból, nem csak a heti nagybevásárlás miatt, vagy mert vinni kell a gyereket valahova.

 
 

Nyolcunkból mindegyikőnk nemmel felelt. És ez szerintem nagyon durva.

Na de hogy néz ki ez most, a valóságban? Egy 2017-es felmérés szerint a megkérdezettek csupán 4%-ának volt 10-nél is több barátja. A többség 1-4 baráttal rendelkezett (65%), negyede pedig egyetlen közeli bizalmassal sem büszkélkedhetett. 10 barát egyébként szerintem nem is szükséges, aki ezt időben meg tudja oldani, az vagy zseni, vagy időutazó. Több kutatás is kimutatta, hogy a férfiaknak általánosságban véve több barátjuk van, mint a nőknek – bár szép lassan a nők is kezdenek felzárkózni. Az viszont mindenképpen elkeserítő, hogy az idő előrehaladtával a barátságok ennyire megkopnak. Mi lehet ennek az oka?

Személyes véleményem szerint önmagunk igényeinek háttérbe szorítása és az elkényelmesedés. A gyerekvállalással a női agy automatikusan átkapcsol, Petike meg Hannácska lesz az első – ez így is van rendjén. A baj szerintem ott kezdődik, mikor egy nő minden mást elhanyagol, beleértve az addigi, akár évtizedes barátságokat is. Sokan ezt egyébként már akkor elkezdik, amikor még a gyerek a láthatáron sincs, de a biztos kapcsolat már megvan. Természetes, hogy a pároddal szívesebben töltöd az idődet, mint bárki mással. De attól még szemétség és felelőtlenség is kidobni minden addigi kapcsolatot. Ne csodálkozz, ha ne adj’ Isten elhagy a pasid, aztán nincs kinél kopogtatni. Amíg a tutiban voltál, ők sem számíthattak rád.

Ráadásul ahogy öregszünk, úgy nő meg a kényelem iránti vágyunk. „Elmegyünk este inni?” „Egy mozi meló után?” Régen gondolkodás nélkül felhúztad a kabátod, ma meg pont fáj a fejed és hullafáradt vagy. Becsapós dolog ez, hiszen egy-két alkalom után már ott vagy, hogy fél éve nem voltál sehol. És a pénzre sem lehet mindig fogni. Kéthetente két pohár fröccs árát ki lehet spórolni. Természetesen akinek nem inge, ne vegye magára.

Nem hinném, hogy a barátság, a szórakozás csak a fiatalok privilégiuma kéne, hogy legyen. Az anyósóm és az apósom például az ötvenes éveik derekán motorozni járnak szerte az országban a barátaikkal. Hozzájuk képest én érzem magam nagymamának. Fiatalosak, isznak, jófejek, beszólogatnak. Mégsem úgy élnek, mint két szétesett kollégista: mindig van főtt étel az asztalon, tisztaság és rend uralkodik a házban. Dolgoznak, van két felnőtt gyerekük. Így is lehet.

Azt hiszem, akármennyire is csábító, nem szabad engedni a kanapé és a tévé hívogató szavának. Nem azt mondom, hogy akkor jövő héten irány Afrika és mászd meg a Kilimandzsárót, de te is tudod, hogy hiányzik az életedből valami. De azt nem otthon fogod megtalálni.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here