B.R. története a múltból
Tegnap éjjel, amikor váratlanul kinyílt a szemem az éj közepén, végigzörgött bennem valami a rosszabbik zsákból. Mert, hogy életem során apró batyuk készülnek, ha akarom, ha nem. Én nem tudom. miféle anyagból, de elképesztően tartósak és mindig úgy festenek, mintha nem évtizedek pora lepné őket. A madzag is hibátlanul működik rajtuk. A legtöbb esetben éjjel szakad el, valószínűleg a nappali szorítást még elbírja, bezzeg a nyugodt lebegést a polcon annál kevésbé. A fényben talán ünneplőbe bújnak a gondok, sérelmek és parádéznak kelletve magukat. Igazán akkor mutatják meg sebeinket, amikor azt hisszük, védve vagyunk.
Ez a vész ellenem így tört be. Néztem a plafont és vártam, csak enyhül már a fojtogató emlékezés, de mintha lemosta volna valaki a légypiszkos ablakot és benézett volna a régmúlt. Akkor is téli éjszaka volt. 15 évesen nem törődtem a felnőttek bajaival, ahogy ők sem az enyémekkel. Nem volt sejtésem arról, talán nekik is fájhat valami, mert ők mindig szabadok voltak és akaratukat nem törte meg semmiféle erősebb hatalom. Dehogyisnem, de hát mit tud egy önhitt kamaszlány, aki úgy hiszi, szomorúságot csak ő érezhet, szerelmes előtte ember nem volt még, és az öröm messze elkerült mindenkit, aki régen volt fiatal. Valószínűleg még élet sem volt őelőtte. A szülők mindig szülők voltak, fiatalként meg véletlenül sem élhették meg, amit egy serdülő hatalmas, káosszal teli lelke.
Apám ébresztett. Ennél ijesztőbb aligha lehetett valami. Éjjel kettőkor felkelni…Kinn jeges csend volt, a kályhában rég nem duruzsolt a langymeleg tűz.
– El kell búcsúznotok! Ébredj már! – ennyit mondott. Soha semmilyen ijedelem nem volt erősebb az akkor érzettnél.
Pálcika lábam roggyantan vitt ki a konyhába, ahol anyám feküdt egy szedett-vedett kanapén. Nem tudtam, mi történhetett, mert pár órája semmi baja nem volt a szokásos morcosságán kívül. Kérdezni nem mertem, nem is tudtam mit, mert egy fiatal lány semmilyen formában nem akar találkozni a halállal, pláne nem az anyjáéval. A konyha pontosan olyan volt, mint mindig. Ételszagú, tiszta és kopottas. A kanapé mellett egy hokedlin vizespohár állt, mellette anyám szemüvege. Még alig múlt negyven, mégis szüksége volt rá. Néhány gyógyszer is kiesett apró dobozából.
Apám közömbös arccal nézte a sápadt nőt, akit elvett, de nem szeretett soha. Ahogy anyám sem őt.
– Meg fogok halni, meg fogok halni…– sorolta monoton, de erős hangon a nő, aki világra hozott, pedig nem is akart engem.
Az ijedelmem egyszeriben elszállt. Tudtam, hogy nem fog. Éreztem a zsigereimben, most eljátszik valamit. Egy csúnya szerepet, mert büntetni akar mindenkit. Akkor még semmit nem tudtam a keserves mindennapjairól. Erős, élni akaró hangja nem volt párhuzamban szavai tartalmával. Csak ültem mellette, nem fogtam meg a kezét, nem öleltem meg, mert ilyen testi kontaktus soha nem volt köztünk. Ma sem emlékszem egyetlen egy alkalomra sem, amikor óvón vagy védőn karjaiba zárt volna. Nem tudott zárni, mert nem volt képes rá. Sokáig tartott, amíg megbocsájtottam ezt neki, pedig tudtam, őt sem ölelte senki. Hogy meddig ültem ott némán, nem emlékszem.
Nem halt meg. Reggel, amikor nyúlt képpel felkeltem, minden olyan volt, mint máskor. Akkor sem reggeliztem, ittam egy bögre teát és indultam a buszhoz, hogy iskolába vigyen. Még a lelkem gonoszul azt súgta, lám, kevés gyógyszert vett be. Így volt. Csak meg akart ijeszteni mindenkit. Egyedül a testvéremet nem, mert őt nem lehetett felkelteni állig húzott paplanja fogságából.
Most, amikor már nem él, apám is elment jóval előtte, küldött egy rossz álmot. Kibontotta a batyut, amit már rég letettem, és kiengedte a szörnyet, hadd emésszen.
Vajon mire volt jó? Miért nem lehet megállni a szakadék szélén és beledobni az ilyen pakkot? Hadd zuhanjon és essen szét semmivé.
Kép forrása: Pinterest
