Korunk alig gyógyítható betegségei közé tartozik a csillapíthatatlan információéhség is. Egyszerűen mindent tudni akarunk, de érdekes módon ez nem előre visz bennünket, hanem sokban inkább hátráltat. A tudásvágy nem egyenlő azzal, amikor a telefonunkat görgetjük, hiszen az internet nemcsak míves tartalommal, ismeretterjesztő szövegekkel és videókkal van tele. Akadnak persze ilyenek is, de többségében inkább olyasmivel találkozunk, ami nem segíti a mindennapjainkat, inkább szórakoztat, vagy egyszerűen csak kikapcsol. A ma emberének annyira tele van a feje mindennel, hogy az idő előrehaladtával egyre kevésbé vágyik mély tartalommal bíró filmekre, könyvekre és bárminemű más tartalomra. Ezzel nem is lenne baj, inkább azzal akad gondunk, hogy nem tudunk megálljt parancsolni az információáramlásnak.
Valóban jó tudni a világban zajló eseményekről, a különböző történésekről, de egyáltalán nincs szükségünk millió jelentéktelen hírre. Ezek a hírek nem segítenek nekünk se megérteni, se elfogadni másokat, és abban sem jelentősek, hogy látókörünk bővüljön.
A tájékoztatásnak az kellene, hogy a célja legyen, hogy képben legyünk fontos problémákról, hogy megfejtsük, megértsük a világban zajló eseményeket, hogy tisztában legyünk azzal, hogy sokan sokféleképpen gondolkozunk. Viszont a sajtó, a média tele van hamis hírekkel, kreált interjúkkal, és már a képek se igazak. Nem tudjuk eldönteni, hogy a valóságot fényképezte-e le valaki, hogy összemontírozott bizonyos tárgyakat érdekes hátterekkel.
Régebben, amikor az írott sajtó volt jobban előtérben, és a televízióból tudtuk meg csak a híreket, az emberek jobban mertek hinni, sőt ki is jelentették, hogy ha mondta a tévé, akkor az úgy van. Még ma is sokan hiszik, hogy az ott kimondott szó, vagy a nyomtatásba kerülő, igaz, és senki nem ferdíti el, nem forgatja ki. Megtéveszteni az olvasókat, nézőket, ma már nem újdonság. Álhírek, elferdített információk, a szövegkörnyezetből kiragadott mondatok régen is voltak, de manapság túlsúlyba kerültek, pontosabban jóval nagyobb jelentőséggel bírnak, mint évtizedekkel ezelőtt.
A hétköznapi ember falja a semmitmondó híreket, ezért fogynak a bulvárhírekkel telerakott lapok, ezért él meg mindenféle szennyújság, mert ezeken a híreken nem kell gondolkodni, nem okoznak nehéz pillanatokat, maximum szörnyülködést, amit igen kedvelünk. Hogy van-e valóságalapja, nem törődünk vele. Minél nagyobb a botrány, annál jobban szeretjük, pláne, ha híres emberekről van szó.
A ma embere gyorsan felejt, mert annyi hír áramlik az életébe, hogy nincs ideje, lehetősége szelektálni, ezért csak hangot ad döbbenetének, kommentel eszementen, és szalad elolvasni, hogy Kenyában hány zsiráf született a tavalyi évben vagy, hogy Mongóliában felborult egy busz, és egy tucatnyian meghaltak. Ezek a hírek, ha igazak, ha nem, ideig-óráig érdekesek, főleg, ha drasztikusak, és cseppet se izgat senkit, hogy az áldozatok száma mögött valódi emberek vannak. Manapság a legnagyobb érték nem az arany vagy netán az egészség, hanem, hogy minél többet megtudjunk egyes emberek magánéletéről, szokásairól, vagyoni helyzetéről, nem beszélve a szexualitásáról.
Egyre kevésbé vagyunk szemérmesek, fogy belőlünk a tartás, mert sokkal fontosabb, hogy arról olvashassunk, a kedvencünk mikor és hogyan fürdik, mennyit eszik, mint az, hogy valós problémákkal törődjünk. A piszlicsáré dolgok korát éljük, és már semmit nem szeretünk annyira, mint a botrányt. Ám manapság a botrány se a régi, olyan durvának kell lennie, hogy őszintén ledöbbenjünk, de csak pár órán át. Utána keresni kezdünk újabb szaftos sztorikat.
Nehéz nyugodtnak, higgadtnak és boldognak lenni manapság, amikor a csapból is a rossz, a szenny folyik. Mindenki mindenkit szid, beolvas neki, és elfelejti, hogy a bántás fáj.
Az információéhségünkben telhetetlenek vagyunk. Ez azonban nem könnyen emészthető, emiatt nyugtalanul alszunk, szorongunk, téves képzeteket alakítunk ki a világról. A régi emberek boldogsága abban is rejlett, hogy nem avatkoztak folyton más dolgába, nem jutott eszükbe mindenkit bírálni, és nem akartak mindent tudni. Volt idejük megemészteni a hallottakat, és nem habzsolták a híreket.
Hogy a világ megváltozott, mondjuk és halljuk eleget. Pedig mi, emberek változtattuk meg azáltal, hogy félünk lassítani. Attól is rettegünk, hogy ha nem vagyunk naprakészek, lemaradunk valamiről. Ez hatalmas tévedés, mert legfőképp a saját jelenünket szalasztjuk el. Azt a jelent, ami pillanatok alatt a múltunkká válik. Vajon megéri?
Kép forrása: Pinterest
