Én az a fajta ember vagyok, aki mindig csinál valamit. Nem görcsösen, hanem mert élvezi, ha történnek vele a percek. Ezer dolog érdekel, miközben aktívan dolgozom, és a barátságaim se hanyagolom el. Olykor a kollégákat is mozgósítom egy-egy jó programra, ha hagyják. Ez utóbbi sajnos egyre nehezebb, de ez egy másik írás témája. Mindeközben attól félek, van-e még elég időm, titkon (tagadva!) szorongok az öregség miatt, de legfőképpen a betegségek rettentenek el. Hisz ma még épen, ép ésszel, egészségesen, de holnap? Tudom, hogy az aggódás megöli a jelent, de még nem tudok jól nem aggódni. Aki tud, mondja el a titkot.
Egy-egy ősz hajszál és ránc nem a világ, amióta vannak jó festékek és krémek. Az sem utolsó dolog, hogy romlik az ember szeme, és ennek egyetlen előnye van: nem veszi észre mindennaoi változásokat magán. A meg-megreccsenő térd és fájós derék lassan azért rámutat a helyzetre, de a nő sokáig tagad. Én is.
Úgy hittem, ha nagymama leszek, megváltozom. Így lett. És ez a legjobb változás az életemben. Anya lettem újra, de nem úgy mint régen. Néha még figyelmeztetnem kell magam, hogy a lányom tudja a dolgát, és nyeljem vissza a kéretlen tanácsokat. De ez csak gyakorlás kérdése. Most már öröm van bennem, megszűnt a felelősség, a folytonos izgalom, ma a szeretetért vagyok nagymama. Olyan dolgokat teszek meg, amiket korábban sosem. Elgondolkodom azon, hogyan tudnék VALÓBAN része lenni egy kicsi gyerek életének, de nem túlzásba esve, hanem szolidan, szelíden, amikor kellek. Ki sem tudom mondani, hogy milyen öröm, ha az apróság megölel, ha tolja fel a szemüveget a szememre, mert őt nem zavarja, hogy utálom, mert rosszul áll. Neki úgy vagyok jó, ahogy vagyok. Nem öregedtem meg, mert a lányomnak lánya lett. Hogy aktív vagyok-e továbbra is? Istenem, hogyan hihettem mást? Persze, hogy az vagyok, és ott vagyok nekik, ha épp kellek. Nem folyton, nem rabszolgaként, hanem annyira és akkor, amikor a szeretet megkívánja.
Van egy új címke rajtam, de ezt a bilétát nagyon szeretem. Nem lettem kuglófot sütögető nénike, nem kötögetek és horgolok, hanem megváltom a világot, de már legfőképp a magam számára. Eljárok tornázni, edzek, vedelem a kollagént, és a tükörben egy olyan nő képét látom, aki elolvad, ha rámosolyog egy kisgyerek.
És mi van a szerelemmel? Kell még valakinek egy nő, aki bevallottan szereti újdonsült nagymamaságát? Úgy hiszem, erre nincs jó válasz. Akinek kellek, nem azért akar, hogy túrógombócot főzzek neki, hisz ismer, nem vagyok a főzés bajnoka. De ha másra vágyik, ha kirándulna, hegyet mászna (recsegő térd ide vagy oda!), ha beszélgetni akar, ha figyelemre vágyik, ha… és a sor itt majdnem végtelen, vagyok, és leszek, mert az én új címkém nem több, nem kevesebb, mint adni és kapni a feltétlen szeretetből. Ha ezt előre tudom, biztosan nem rettegek, hiszen az a váratlan boldogság, amit a nagymama-lét ad, egyszerűen megmagyarázhatatlan. Igen, engedékeny vagyok, de nem tömöm csokival a kicsit, mert az anyukája megmondta, hogy nem szabad. Igen, sokat nevetek, mert vele lenni minden pillanatban öröm, bár fárasztó is. Nagy levegőt veszek, ha elmegy, felporszívózok, mert minden tele van morzsával, de a szám a fülemig ér, hiszen odabújt hozzám, ragyogott a szeme, és a kis kezével húzott a kertbe játszani.
Utána meg megy az életem tovább, sietek egyik rendezvényről a másikra, keresek egy jó filmet, amelyben elmélyülhetek, megnézem a jó pasikat (akik sajnos mind fiatalabbak nálam, de a szemem még örülhet nekik), és eszembe se jut feketében járni, begubózni, vagy azt sorolni, hogy jaj, megöregedtem, mi lesz most velem, gyűjtsek egy motorra, mert az menő lenne?
A kapu nem bezárult, hanem tágra nyílt, és mögötte egy olyan világ vár, amelyről csak hallottam, hogy létezik, de ma a részese lehetek. Te jó ég, de jó nagymamának lenni!
Kép forrása: Pinterest
