Talán még soha nem volt ennyi lehetőségünk, és talán még soha nem volt ilyen nehéz csak nőnek lenni. Azt mondjuk, kinyílt előttünk a világ. Tanulhatunk, dolgozhatunk, vállalatot vezethetünk, lehetünk politikusok, művészek, kutatók, vállalkozók, dönthetünk arról, mikor és kitől szeretnénk gyereket, vagy arról is, hogy egyáltalán szeretnénk-e. Elvileg szabadabbak vagyunk, mint valaha. És mégis…Miközben az ajtók kinyíltak, mintha mégse változott volna jelentősen a társadalmi felfogás.
Nap mint nap azt halljuk, hogy legyünk határozottak (de ne túlságosan!), legyünk tele ambícióval, de törtetés nélkül, legyünk okosak, de ne éreztessük másokkal. És persze legyünk szépek, de ne foglalkozzunk túl sokat magunkkal. Vállaljunk gyereket, de a munkánkat ez ne befolyásolja, álljunk a saját lábunkon, de azért legyen mellettünk egy férfi, akinek szüksége van ránk. Millió lehetőség, de még soha nem volt ilyen nehéz egyszerűen csak nőnek lenni.
Talán ez a modern nő egyik legnagyobb csapdája: megkapta a szabadságot, de nem kapta meg hozzá a jogot, hogy hibázzon. A kettős mérce nem tűnt el, csak kifinomultabb lett.
Régen sokkal könnyebb volt megmondani egy nőnek, mi a dolga. Feleség, anya, háziasszony, gondoskodó társ. A társadalmi szerepek szűkebbek voltak, és aki kilépett belőlük, annak komoly árat kellett fizetnie. Ma ugyanazokat a mondatokat már ritkábban mondják ki ilyen nyersen. Ma inkább kérdeznek:
Miért ilyen karrierista? Miért nincs még gyereke? Miért van gyereke, ha ennyit dolgozik? Miért nincs férje? Miért nem hagyja, hogy a férfi vezessen? Miért ilyen erős? Miért ilyen érzékeny? Miért öltözik így? Miért nem öltözik nőiesebben? Miért szül ennyit? Miért nem szül?
Ami talán még fájdalmasabb: ugyanazért a tulajdonságért, amely egy férfit elismertté tesz, egy nő gyakran kellemetlen minősítést kap. Egy határozott férfi vezető típus, egy határozott nő „nehéz természet”. Egy férfi magabiztos, de ellenben egy ilyen nő beképzelt. Ha egy férfi sokat dolgozik: céltudatos, egy nő, ha dolgozik: elhanyagolja a családját. Egy férfi sok kapcsolat után tapasztalt, egy nő ugyanettől könnyűvérű.
Persze vannak nők, akik ugyanígy ítélnek. Éppen ez az egész történet egyik legkeserűbb része, mert gyakran a nők sem állnak egymás mellett. Sokat beszélünk arról, hogy a férfiak hogyan ítélik meg a nőket, miközben sokszor elfelejtjük feltenni a kellemetlenebb kérdést: miért ítéljük meg mi magunk ennyire kegyetlenül egymást? Miért tud egy nő másik nővel szemben sokszor könyörtelenebb lenni, mint bárki más? Miért nézzük meg egy másik nő hasát, haját, ruháját, életkorát, arcát, kapcsolatát, gyerekét, munkáját, és miért érezzük úgy, hogy mindezek alapján jogunk van következtetéseket levonni róla?
Kevés dolog van, amit annyira állandóan figyelnek és értékelnek, mint a női testet.
Legyen karcsú, de legyen formás. Legyen fiatalos, de legyen természetes. Ne legyen ráncos, és ne látszódjon rajta a beavatkozás, ha mégis .kés alá feküdt. Ne legyen túl izmos, de puha se. Ne legyen narancsbőrös. Ne legyen túl nagy a melle, de kicsi se. Ne legyen túl rövid a haja, de túl hosszú se. Az egyik nő túl sminkelt, másik gebe. A harmadik elhanyagolt. Az egyik nő túl sokat mutat, a másik „nem tud nő lenni”. Az egyiknek negyvenévesen is húszéves teste van, de biztosan plasztikáztatott. A másik megöregedett, és „nem ad magára”. Mintha a női test közös tulajdon lenne, amelyhez mindenkinek lenne egy megjegyzése.
Különösen kegyetlen az a tény, hogy a női testnek egyetlen életszakaszban sem engedélyezik igazán, hogy egyszerűen csak létezzen. Fiatalon azért bírálják, mert túl kövér vagy túl vékony. Terhesség alatt mindenki szakértővé válik. Szülés után számonkérik rajta, milyen gyorsan nyerte vissza az alakját. Negyven felett végképp megkezdődik a harc az idő ellen. Ötven felett pedig a társadalom egy része mintha már kevésbé akarná észrevenni. Mintha a nő értéke valamilyen furcsa módon együtt csökkenne azzal, ahogy az arca történetté válik. Pedig miért lenne szégyen egy nő arcán az élet? Miért kellene elrejteni azt, hogy sírt, gyereket nevelt, éjszakázott, dolgozott, szeretett, csalódott, beteg volt, nevetett, gyászolt, majd újra felállt? Miért kell úgy tenni, mintha az öregedés valami személyes kudarc lenne?
És még ott van a férfiak egy része, aki nem a nő erejétől fél, hanem attól, hogy nincs rá szüksége. Szerencsére sok férfi természetesnek tartja az önálló nő létét, örül a társa sikereinek, és nem hatalmi versenyként éli meg a kapcsolatot.
De létezik egy másik jelenség is. Az a férfi, aki számára a nő önállósága nem érték, hanem fenyegetés. Aki szereti az erős nőket egészen addig, amíg az erő nem vele szemben jelenik meg. Szereti, ha a nő intelligens, de nem bírja a vitát. Szereti, ha dolgozik, csak ne keressen többet. Díjazza, ha van saját véleménye, de csak addig, amíg az megegyezik az övével. Ez a paradoxon különösen fájdalmas: a férfiak egy része olyan nőt akar maga mellé, aki erős, de csak addig, amíg az ereje nem korlátozza a férfi hatalmát. Az önálló nő pedig könnyen „túl sok” lesz.
És talán ez utóbbi az egyik legfontosabb tulajdonság, amit egy nő megtanulhat: nemet mondani anélkül, hogy hosszú magyarázkodásba kezdene. Egy nőnek még a „nem” után is gyakran indokolnia kell önmagát. A siker ára: ugyanazért kétszer kell bizonyítani. A munka világában a nőnek sokszor különös mutatványt kell bemutatnia: legyen kiváló, de ne legyen fenyegető. Ha túl szerény, nem elég ambiciózus. Ha túl magabiztos, arrogáns. Ha hibázik, bizonyítja az előítéletet. Ha nem hibázik, azt mondják, szerencséje volt. Ha előrelép, biztosan van mögötte valaki. Ha pedig férfiak között érvényesül, különösen gyorsan megjelennek a találgatások. És miközben egy férfi karrierjét gyakran egyszerűen karrierként értelmezzük, egy nő szakmai sikere mögött hajlamosak vagyunk magánéleti történetet keresni.
A modern nő egyik legnagyobb terhe pedig talán nem is az, amit a munkahelyén végez, hanem az, amit senki nem nevez munkának. A láthatatlan szervezés, gondoskodás és érzelmi munka sok családban még mindig aránytalanul a nő vállán marad. És ezután csodálkozunk, amikor fáradt, ideges és nincs kedve semmihez? Vajon miért nem romantikus? Miért nem sportol, olvas vagy jár társaságba? Miért nem vigyáz magára? Talán, mert egész nap mindenki másra vigyázott.
A tökéletesség lett az új elvárás. A közösségi média különösen könyörtelen ebben. A nő ma már nemcsak a szomszédasszonyhoz, a kolléganőhöz vagy a barátnőjéhez hasonlítja magát, hanem nők ezreinek gondosan kiválogatott, megszerkesztett, megvilágított, retusált életéhez.
Pedig a tökéletesség jelentős része ma már nem életforma, hanem szerkesztett látvány. Csakhogy az ember saját valóságát mások kirakatához méri. Ez pedig hosszú távon elviselhetetlen.
Mikor hagyjuk végre békén a nőket? Mindenképpen ez lenne az egyik legfontosabb kérdés. Mikor mondjuk már egy nőnek, hogy rendben van, ha nem tökéletes, és nem baj, ha nincs mindig sminkben? Az se gond, ha nem akar férjhez menni. Okés, ha gyereket szeretne, de ha nem, az is. Rendben van, ha ötvenévesen szerelmes lesz, vagy ha hatvanévesen még tervei vannak.
A 21. században létrejött egy újfajta nőideál: legyen valaki egyszerre sikeres, szép, fiatalos, egészséges, szexi, művelt, családcentrikus, önálló, kedves, erős, érzékeny, kiegyensúlyozott, jó anya, jó társ, jó munkatárs, jó barátnő, és lehetőleg soha ne legyen túl fáradt ahhoz, hogy mindezt mosolyogva teljesítse. Ez NEM szabadság. Ez egy új börtön, amelynek már nincsenek látható rácsai.
Nem biztos, hogy egy nőnek ma több lehetőségre van szüksége. Lehet, hogy inkább arra van csak, hogy végre ne kelljen minden lehetőségnek megfelelnie.
Talán egyszer majd eljutunk arra a szintre, hogy amikor egy nőre nézünk, nem az lesz az első kérdésünk, hogy milyen anya, milyen feleség, milyen dolgozó, milyen testű, milyen korú, mennyit keres, hogyan öltözik vagy hány követője van, hanem egyszerűen azt látjuk benne, amit a férfiaknak évszázadok óta sokkal könnyebben megengedünk: egy embert.
