Temető 3. évada azért bátor sorozat, mert meg meri mutatni azt a társadalmat, amelyben ezek a gyilkosságok megszületnek. Ettől néha sokkal nyugtalanítóbb, mint maga a bűntény.
Gyakran egy olyan Törökország képe él a fejünkben, amelyet a tévé hosszú időn keresztül gondosan felépített bennünk. Paloták, szultánok, háremek, szerelem, intrikák, gyönyörű nők és még gyönyörűbb kosztümök. Ha azt mondjuk: török sorozat, sok magyar nézőnek szinte automatikusan Szulejmán jut eszébe. Aztán egyszer csak jön a Temető, ahol hirtelen egészen más országot látunk. Nem a palotát, hanem a rendőrségi kihallgatószobát vagy a mai Isztambul utcáit. Nem azt a Törökországot, amelyet történelmi romantikaként fogyasztunk, hanem amelyben nők tűnnek el, nőket ölnek meg, családok hallgatnak, férfiak fenyegetnek, és egy női főfelügyelőnek nemcsak a gyilkosokkal, hanem a saját rendszerének előítéleteivel is meg kell küzdenie. Éppen ezért olyan fontos ez a sorozat.
A Netflix hivatalos leírása szerint Önem főfelügyelő egy olyan különleges nyomozóalakulatot vezet, amely a nők ellen elkövetett erőszakos bűncselekményekkel foglalkozik. A harmadik évadban a széthullott csapat egy rejtélyes ügy miatt ismét összeáll, miközben nők kapnak hátborzongató csomagokat, és Önem maga is egy sötét fenyegetés középpontjába kerül. A sorozat felteszi az egyik legfontosabb kérdést: miért gondolja egy férfi, hogy joga van egy nő életéhez? Ez már nem pusztán krimi. Ez társadalmi tükör.
Önem karakterében van valami különösen kellemetlen azok számára, akik egy nőt csak addig tudnak elfogadni, amíg az engedelmes, halk, alkalmazkodó és hálás. Ő nem ilyen. Így vannak férfiak, akik nem egyszerűen nem kedvelik őt, hanem fenyegetésként érzékelik a létezését.
A sorozat egyik legfontosabb állítása talán éppen az, hogy az erős nő sok férfi számára nem azért veszélyes, mert valóban veszélyes, hanem mert megmutatja a férfi saját bizonytalanságát. Az a férfi, aki önmagában biztos, nem fél egy kompetens nőtől. Az a férfi azonban, akinek a hatalma abból származik, hogy másokat elnyom, könnyen ellenségnek látja azt a nőt, aki nem hajlandó alárendelődni. A nőgyilkosságok sorozata nem egyszerűen sokkoló. A történetek azt sugallják, hogy a gyilkosság gyakran csak a végpontja valaminek, ami jóval korábban kezdődött: birtoklással, féltékenységgel, megalázással, kontrollal, fenyegetéssel, a nő szabadságának korlátozásával.
A férfi nem egyik pillanatról a másikra válik gyilkossá. Sokszor előtte már megpróbálta birtokolni. A Temető egyik legkeményebb része éppen az, ahogyan a kihallgatásokat ábrázolja. Messze nem hollywoodi rendőrségi mintát kapunk. Nincs minden mondat mögött tökéletesen kimért pszichológiai stratégia, nincs mindig hűvös, udvarias kérdezgetés. Van helyette nyomás, megfélemlítés és agresszió.
Egy rakás olyan helyzet, amelyben a néző kénytelen feltenni a kérdést: hol van a határ az igazság kiderítése és az erő alkalmazása között? Ez különösen zavarba ejtő a 21. században.
Mert miközben a modern krimisorozatokban már szinte természetesnek vesszük a DNS-vizsgálatot, a digitális nyomkövetést, a kamerafelvételeket és az adatbázisokat, a Temető időnként azt mutatja meg, hogy az emberi természet technológiai fejlődése messze nem tartott lépést a technikáéval. A kihallgatószobában még mindig ugyanazokkal az ösztönökkel találkozunk, amelyekkel évtizedekkel vagy évszázadokkal ezelőtt: félelemmel, dominanciával, hatalommal, szégyennel. És ettől ezek a jelenetek olykor brutálisak. A néző egy idő után már nem tudja egyszerűen azt mondani: ez csak egy török krimi. Ez arról is szól, hogy egy igazságszolgáltatási rendszer mit kezd a hatalommal.
A sorozat legnagyobb merészsége, hogy megmutatja a mai Törökországot. Talán ez az, amiről Magyarországon különösen érdemes beszélni. Mi ugyanis hajlamosak vagyunk Törökországot történelmi képeken keresztül nézni: Szulejmán, Hürrem, az Oszmán Birodalom, paloták, síró nők és férfiak.
Megmutatja, hogy a mai Törökországban is ugyanazokkal a nagyon is modern problémákkal találkozunk, amelyekkel Európa más országaiban: nőgyilkosságokkal, családon belüli erőszakkal, hatalmi visszaélésekkel, online zaklatással, társadalmi előítéletekkel és azzal a régi gondolattal, hogy egy nő szabadsága valahogy mindig valaki más tulajdona.
A harmadik évad epizódjai ezt többféle ügyön keresztül bontják ki: van popsztár halála, azonosítatlan női holttest, sorozatgyilkosként emlegetett „Matróz”, gyárimérnök halála és béranya körüli ügy is. Ez azért érdekes, mert a sorozat nem egyetlen nő történetét meséli el. Nők sokaságát mutatja meg. Önem és csapata tulajdonképpen a halott nők hangját próbálja visszaadni. A nyomozás sokszor nem egyszerűen a gyilkos megtalálásáról szól, hanem arról, hogy az áldozat ne váljon puszta holttestté.
És ami már szokatlan: dohányoznak. Ez ma már különösen feltűnő. A Temetőben a cigaretta nem egyszerűen kellék. A dohányzás sok jelenetben szinte hozzátartozik ahhoz a kemény, nyers rendőrségi világhoz, amelyet a sorozat megteremt. Érdekes módon ettől még inkább érződik, mennyire más kulturális közegből érkezik a produkció.
A Temető nem azért érdekes, mert Törökországot rossz színben akarja feltüntetni. Éppen ellenkezőleg. Azért merész, mert egy országot úgy mutat meg, ahogy saját magát is képes látni. A társadalomkritika ugyanis nem feltétlenül az ország gyűlölete. Néha éppen a legnagyobb önismeret. Talán ezért olyan erős ez a harmadik évad.
Mert nem engedi, hogy kényelmesen hátradőljünk. A Temető talán éppen ezért az egyik legbátrabb török sorozat, amelyet most magyar nézőként láthatunk.
(Netflix, feliratos, de érdekes figyelni a gesztusokat és a hangsúlyokat is, mert szokatlanok.)
