Vannak filmek, amelyekből évtizedek múlva csak néhány kép marad meg bennünk: egy arc, egy táj, egy búcsú, egy csók, egy vonat, amely lassan eltűnik a ködben. És vannak filmek, amelyekből talán már a történet minden részletét sem tudjuk felidézni, de ha megszólal az első néhány hang, hirtelen minden visszatér. A zene ugyanis egészen más módon őrzi az emlékeinket, mint a kép: nem egyszerűen felidéz egy jelenetet, hanem visszahozza azt az érzést is, amelyet akkor éreztünk, amikor először láttuk.
A nagy filmzenék ezért sokszor túlélik magát a filmet. Egy dallam önálló életre kel, esküvőkön, rádiókban, koncerttermekben hangzik fel, és olyan emberek is ismerik, akik talán soha nem látták az alkotást, amelyhez eredetileg készült. Az alábbi tíz szerzemény között vannak szerelmes dallamok, tragikus témák és olyan zenék is, amelyek néhány hangból képesek egy egész korszakot megidézni.
- Love Story – Francis Lai
Kevés filmzene tud olyan egyszerűen és közvetlenül beszélni a szerelemről, mint Francis Lai híres témája a Love Story című filmből. Fájdalmasan szép.
A dallamban van valami ártatlan, szinte törékeny, ugyanakkor már az első pillanatokban ott bujkál benne a veszteség érzése is. Mintha a zene már akkor tudná, amit a néző még nem akar elhinni: hogy vannak szerelmek, amelyeknek nem az a tragédiájuk, hogy nem voltak valódiak, hanem éppen az, hogy túlságosan is azok voltak.
A Love Story zenéje ma is azt a régi, nagybetűs romantikát idézi, amikor egy dallam képes volt egész szerelmi történeteket elmondani.
- A keresztapa – Nino Rota
Ha meghalljuk Nino Rota zenéjét, szinte azonnal látjuk magunk előtt Szicíliát, a Corleone családot, a régi házakat, az esküvőket, a hatalmat és azokat a családi titkokat, amelyekről mindenki tud, mégsem beszél róluk. A dallam különlegessége, hogy egyszerre romantikus és fenyegető. Van benne gyengédség, de ugyanakkor valami megmagyarázhatatlan szomorúság is, mintha egy olyan világ emlékét hallanánk, amely már akkor is pusztulóban volt, amikor még teljesnek látszott. Talán ezért lett ennyire időtálló. Nem egyszerűen egy maffiafilm zenéje, hanem egy egész család történetének zenei lenyomata.
- Doktor Zsivágó – Maurice Jarre: Lara’s Theme
Egy dallam, amelyet az ember szinte azonnal felismer, még akkor is, ha nem tudja megmondani, melyik filmből származik. Maurice Jarre Lara’s Theme című szerzeménye pontosan ilyen. A Doktor Zsivágó hatalmas történelmi háttere, a háború, a forradalom és a szétszakított életek mögött ez a dallam valami egészen személyeset őriz: két ember szerelmét, amelynek soha nem adatik meg az egyszerű boldogság.
A zene lassan bontakozik ki, mintha egy régi emlékből próbálnánk visszahozni valakit. És talán ez benne a legszebb: nem a boldogságot ünnepli, hanem azt, amit az ember akkor is magában hordoz, amikor már elveszítette azt, akit szeretett.
- Volt egyszer egy Vadnyugat – Ennio Morricone: Jill’s Theme
Ennio Morricone zenéje nélkül egészen más lenne a filmtörténet. A Volt egyszer egy Vadnyugat zenéjében pedig szinte minden benne van, amit egy nagy western történetétől várunk: magány, várakozás, veszély, vágyakozás és egy eltűnő világ emléke. A Jill’s Theme különösen gyönyörű, mert nem a fegyverropogás és a férfias hősiesség világát hangsúlyozza, hanem egy nő jelenlétét. Jill alakján keresztül mintha egy új korszak érkezne a régi Vadnyugat helyére.
Morricone pontosan tudta, hogy a csendet is meg lehet zenésíteni. Néha egyetlen hegedűhang többet mond, mint egy egész párbeszéd.
- Cinema Paradiso – Ennio Morricone: Love Theme
A Cinema Paradiso zenéje tulajdonképpen maga az emlékezés.
Az elveszített gyerekkor, az első szerelem, a mozi sötét nézőtere, egy régi barátság és az a felismerés, hogy az időből semmit sem lehet visszahozni, mind ott van ebben a dallamban.
Talán azért olyan megrendítő, mert valamennyien ismerjük azt az érzést, amikor évekkel később visszagondolunk valamire, és már pontosan tudjuk, hogy akkor még nem értettük, milyen fontos pillanatban élünk. A Morricone-féle zene ezt az érzést fogalmazza meg helyettünk.
- A szarvasvadász – Stanley Myers: Cavatina
Egyetlen gitár. Néhány egyszerűnek tűnő hang. Mégis olyan mélységesen szomorú, hogy nehéz elfelejteni. Stanley Myers Cavatina című műve eredetileg nem a film számára született, de A szarvasvadász révén vált világszerte ismertté. A zene különösen erősen hat azért, mert nem akarja kimondani helyettünk, mit kell éreznünk.
Mi pedig közben megérezzük benne a fiatalságot, a barátságot, a háború árnyékát és azt a szörnyű felismerést, hogy egy ember élete egyetlen pillanat alatt egészen más irányt vehet.
- Schindler listája – John Williams
John Williams zenéje ebben a filmben szinte nem is filmzene, hanem gyászének.
A hegedű hangja olyan, mintha valaki évtizedekkel később próbálná elmondani azt, amire nincs elegendő szó. A dallam egyszerre személyes és történelmi: egyetlen ember fájdalmát is képes megjeleníteni, miközben milliók sorsára emlékeztet.
A legmegrázóbb talán éppen az, hogy a zene nem harsány. Nem akarja elnyomni a történetet. Hagyja, hogy a csend is megszólaljon.
Ez a dallam arra emlékeztet, hogy a történelem nem évszámokból áll, hanem emberekből. Talán a legnehezebb zene mind közül.
- Rómeó és Júlia – Nino Rota: Love Theme
Nino Rota másik legendás szerelmi témája egészen más hangulatú, mint A keresztapa zenéje. Itt nincs hatalom, nincs bűn és nincs családi birodalom, csak két fiatal ember, akiknek a világ túlságosan kicsi ahhoz, hogy elférjen benne a szerelmük.
A dallam fiatalságot hordoz. Van benne valami tiszta és naiv, amit felnőttként már talán különösen fájdalmas hallgatni, mert tudjuk, hogyan végződik. Talán éppen ezért minden egyes alkalommal, amikor felcsendül, egy kicsit az elveszített fiatalságunkra is emlékeztet.
- Egy férfi és egy nő – Francis Lai
Francis Lai zenéje itt egészen más arcát mutatja. Könnyedebb, játékosabb, jazzesebb, mégis van benne valamiféle édes szomorúság. Ez a dallam arról a furcsa pillanatról szól, amikor két ember már tudja, hogy valami történik közöttük, de még egyikük sem meri pontosan megnevezni.
Talán ezért annyira időtlen. Mert nem a beteljesült szerelemről beszél, hanem arról a néhány bizonytalan percről, amikor még bármi megtörténhet.
- Az élet szép – Nicola Piovani: La vita è bella
És végül egy olyan filmzene, amely talán minden másnál jobban bizonyítja, hogy a szépség és a fájdalom nem egymás ellentétei. Nicola Piovani zenéje játékos, könnyed, szinte mesebeli, miközben pontosan tudjuk, milyen rettenetes történet bontakozik ki mögötte.
Ez ad neki különleges erőt. A dallam mintha azt mondaná: az ember nem mindig tudja megváltoztatni azt a világot, amelybe beleszületett, de megpróbálhatja megőrizni benne azt a kis darabnyi szépséget, amely még az övé. És talán ezért marad velünk, mert a zene emlék is.
A legjobb filmzenék valójában nem a filmről szólnak. Kizárólag rólunk.
