Valahol egy kisvárosban Magyarországon a 80-as években
Zsuzsó tudta, hogy az a kilenc betű, amelyre nap, mint nap várt, nem érkezik meg. Ennek sok oka volt, többek között az, hogy a küldője nem volt biztos abban, hogy célba érne. Megértette, hiszen, ami játéknak indult, abból szerelem lett, majd megint ócska játékká alakult. Nem volt ez rendjén, de mivel ketten játszották, a másik érzéseivel nem tudott mit kezdeni. Nem mintha a sajátjaival tisztában lett volna ideig-óráig. Már tizenhét volt, de a szerelemnek és egyéb ostobaságnak nyoma sem volt az életében. Tulajdonképpen semminek sem, mert különösebben semmi nem érdekelte. Egy ideig kacérkodott a gondolattal, hogy autószerelő lesz, mint az apja, de aztán a csillogó körömlakkok megjelenése eltérítette a szándékától. Azért szívesen figyelte az apját, aki elmélyülten bütykölte a motorokat, és mindig azt mondogatta, ő is egy Simsonra vágyik, de valami mindig közbejött, és a vágy vágy maradt.
Zsuzsó sajnálta őt, mert mindig olyan puha és engedékeny volt mindenben, viszont ezért tudta nagyon szeretni. A szikár ember, a hosszú, eres karjával a legfontosabb férfi volt az életében. Fiút vártak, amikor ő született, amitől csak pár pillanatig voltak csalódottak a szülei. A mosolygós baba mindenkit elvarázsolt, ahogy az már lenni szokott, főképp az apát. Az sem lehetett véletlen, hogy még alig totyogott, amikor már a műhelyben figyelte Gyurit, a segédet, aki fél szemmel oda-odakacsintott Zsuzsóra, és ha senki nem figyelt rá, olajos kézzel megcirókálta az arcát. Ki gondolta volna, hogy később ez a langaléta srác mennyi gondot fog okozni neki?
Tizenkilenc volt Zsuzsó születésekor, de mintha később sem öregedett volna. Testileg szinte semmit, de agyilag sem. Még most is, ha a lány a műhely közelébe ment, Gyuri nem tudta kihagyni, hogy össze ne kenje gépolajjal az arcát vagy a kezét. Ez már nem volt annyira vicces és kedves, de nem lehetett megértetni vele, hogy hagyja már abba ezt az ostobaságot. Zsuzsó nem akarta beárulni az apjánál, mert nevetséges lett volna, de elhatározta, hogy megteszi, ha a férfi nem száll le róla. Túlságosan ragadt rá, már-már zavarba ejtően közel állt hozzá, ha megjelent az autók között és folyton bámulta.
A műhely egy alacsony, porban ülő házhoz tartozott, amelynek vályogfalait még nagyszülei rakták valaha. Mögötte lapult egy kis kert, ami nagy szó volt itt a kisvárosban. A kert nem volt annyira apró, mint ahogy szerették elhitetni másokkal attól félve, hogy netán valakinek szemet szúr, és ráteszi a kezét. Hiába éltek meg oly sok mindent, Zsuzsó tudta, hogy nagyszülei félelme generációkon át öröklődött. Ő sem volt másképpen a házzal, bár már el tudta képzelni, hogy máshol éljen, akár egy panelban, Ivánnal. Vele mindegy lett volna. Nem hiányzott volna a diófa az udvar végéből, sőt a pad sem, amin annyit álmodozott még pár éve.
Apja nem kedvelte Ivánt. Nem sokszor találkoztak, de azonnal eldöntötte, hogy nem egy ilyen nagyvilági ficsúrnak nevelte egy szem lányát, akire mérhetetlenül büszke volt, pláne azután, hogy Zsuzsó közölte, tanítóképzőbe szeretne menni. Pedig Iván mindig alázatos és hallgatag volt, amikor náluk járt, de a férfit nem tévesztette meg. Volt a fiúban valami, amitől féltette a lányát. Ravasz volt és számító. A véleményét azonban nem mondta senkinek, csak a feleségének, Veronának, aki legyintett és közölte, hogy képzelődik. Iván jóképű és magabiztos, talán ez zavarja őt, hisz elviszi majd a hercegnőjét, és ezt egy apa sem veszi jónéven. István tudta, hogy van ebben ősigazság, de nem vallotta be magának, inkább továbbra is résen volt, ha a srácról volt szó. Szerencsére Zsuzsó még nem töltötte be a tizennyolcat, így nem kellett aggódnia amiatt, hogy netán a tudta nélkül férjhez megy. Különben sem olyan lány volt, aki ekkora fájdalmat okozna szüleinek. A srác öt évvel volt idősebb nála, de még messze volt a házasságtól, ezt látta rajta.
Pontosan hat éve szökött át a határon az öccsével, és aki csak egy évvel volt fiatalabb nála. Javukra legyen mondva, nem kallódtak el, sőt egész tisztességes módon dolgoztak. Iván felszolgáló volt a kisváros egyik felkapott bárjában, az öccse pedig bőrkabátokkal és arannyal üzletelt, amit Törökországból hoztak be változatos módokon. Zsuzsó apja is vett tőle egy jó minőségű, barna dzsekit, és titokban egy fehéret is, amit a lányának szánt születésnapjára. Nem volt olcsó, de amikor elképzelte Zsuzsó ragyogó arcát, már egyáltalán nem bánta. A pénz nem minden, rossz autó mindig lesz hála az égnek, nyugtatta magát.
Zsuzsó nem sejtette apja vívódását, sőt magában arra gondolt, mennyire jó neki és az anyjának, hogy egymásra találtak és nem fáj a szívük egymás nélkül.
Ősz volt, lehelete épphogy megsuhintotta a fákat. A levelek még kapaszkodtak és talán a kései halálban reménykedtek. A lány hazafelé tartott a töredezett járdán, amikor megpillantotta Ivánt. Tudta, hogy találkozni fognak, sokszor megérezte előre. Gyorsan végignézett magán és megállapította, hogy rendben van, csak haja nem frissen mosott, de talán nem tűnik fel a fiúnak.
Épp sörös rekeszeket hordott be a kocsmába. Egy zsukról pakolt le. Amikor lehajolt és felcsúszott karján a póló, Zsuzsó látta, hogy izmos és barna. Már hónapok óta nem találkoztak, szinte egész nyáron nem látta. Tudta, a városban van, de valahogyan elkerülték egymást. Egy biztos, volt ideje barnulni, ami azt jelentette, hogy valószínűleg nyaralt valahol. Biztosan azzal a nővel. Azzal, akivel megcsalta. A város ribancával, aki már huszonöt is elmúlt. Vén és kiélt, mondta rá egyik barátnője.
Mindenki tudta róla, hogy megkapható és vastagon rúzsozott száját nem csak beszédre használja. Egy ilyen kellett Ivánnak? Egy olyan szép és belevaló srácnak, mint ő? Sose fogja megérteni. Csak azért, mert neki aznap este korán kellett hazamennie? Azért, mert azt mondta, hogy még nem áll készen az első együttlétre? De Ercsi készen állt és valószínűleg nem is kérette magát.
Iván a megcsalás másnapján megkereste őt. Akkor Zsuzsó nem tudta, hogy annak a nőnek csapja a szelet. Próbált volna bocsánatot kérni, amiért durván beszólt neki, de Zsuzsó nem ment ki hozzá. Még este is visszajött, hogy apró kavicsokkal dobálja az ablakát, majd éjjel az aszfaltra rajzolt egy csálé szívet.
Ezen meg is hatódott volna, ha a lányok nem tartanak neki beszámolót. Délután, úgy öt felé nyikordult a zöld vaskapu és megjelent Juci meg Karola. Őket gyerekkoruk óta ismerte. Összetartottak jóban-rosszban, főleg utóbbiban. Nem akarták elhallgatni Iván disznóságát, ezért izgatott arccal befurakodtak Verona néni mellett Zsuzsó szobájának ajtaján és kitálaltak. Ültek a faragott lábú öreg kanapén, amelynek a rugói olykor önálló életre keltek és ömlött belőlük a szó. Csak akkor hallgattak el, amikor Zsuzsó anyja szörpöt hozott be nekik. Összenéztek, és majdnem elnevették magukat, mert eszükbe jutott, hogy mindketten vodka-narancsot ittak előző este, ami nem volt éppen kislányos ital, mint ez itt. A lányok most udvariasan lehörpintették a babaitalt, ahogy maguk között nevezték.
Kép forrása: Pinterest
