Annamari élete első toporzékolós hisztijét a piacon élte meg. A nézzük meg a csibéket meg a nyuszikat mondat lett a végzete. Tudta ő, hogy létezik ilyesmi, csak addig elkerülte. Dani soha nem mutatott be hasonló jelenetet, ha meg látott ilyet, csendben tovább haladt. Sosem tudta eldönteni, hogy az anyukát vagy a gyereket sajnálja-e jobban. Egyetlen dologban biztos volt, közönségre és kellemetlen megjegyzésekre senki sem vágyott. Ő sem, miközben Dani vörös fejjel kiabálta, hogy azt a kis fekete kutyát akarja, amit a bácsi a kezében tartott. Nem lehetett tudni, hogy a kutya különben is félt volna, vagy Dani visító hangja rémítette meg annyira, hogy maroknyira kuporodott.
A vásárlók szánakozva néztek rá, és mindenkinek volt egy-két gondolata a jelenettel kapcsolatban. Egyedül Annamarinak nem volt, ős csak mereven bámult a fiára, aki teljesen kivetkőzött magából. Már leguggolt és úgy zokogott. Nem lehetett jó szóval kibillenteni ebből az állapotból.
– Danikám, nem vihetünk kutyát a házba! Tudod, hogy a főbérlő nem engedi! – próbálta lecsendesíteni, de a gyerek semmit nem hallott belőle a nem szón kívül.
– Azt a kutyát akarom! – kiabálta és kezét ökölbe szorította.
Annamari nem tudta eldönteni, merje-e megsimogatni vagy átölelni, mert a kisfiú ezer tüske borításában ordított.
– Mi a jó ég ütött ebbe a gyerekbe? – töprengett. Eddig még nyomát sem mutatta a kutyák iránti érdeklődésnek. Sőt meg is riadt egy-egy ugatás hallatán. Már-már arra gondolt, talán fél valamitől, és azért szeretné. Ez a gondolat azonban ostobaság volt, hiszen a párhetes jószág nem tűnt házőrzőnek.
A jelenet lassan már látványossággá fokozódott, amikor a tanácstalan nő vállát megérintette valaki. Egy vidám szemű, cserzett arcú férfi nézett rá mosolyogva.
– Próbálja meg ezzel! – mondta és a kezébe nyomott egy plüsskutyát. – Van, amikor megelégszenek ilyennel is.
Azzal sarkon fordult és el is tűnt a tömegben. Annamari nem sokat töprengett.
Leguggolt a fiához, aki már a földön ülve szipogott, szemmel láthatóan fogyóban volt az ereje.
– Idenézz! Mit szólnál őhozzá, amíg el nem költözünk másik lakásba?
Dani felpillantott és szeme tágra nyílt. Egy gyönyörű, gombszemű tacskó nézett rá, amely mintha még mosolygott is volna. Azonnal abbahagyta a szipogást.
– Az enyém? – kérdezte a régi Dani-hangon.
– Egyértelmű! Vigyázni fogsz rá? Még nagyon kicsi.
– Vigyázni fogok. Ő lesz a legjobb barátom.
Azzal magához szorította. Felállt és arca színe kezdte visszanyerni régi színét. Annamari leporolta róla a port, megtörölte az orrát és közben azon töprengett, hogy fogja megtalálni ekkora tömegben a jótevőt.
A kisfiú lágyan simogatta a plüsskutyát, de azért vetett egy búcsúpillantást a másikra.
– Mehetünk? – kérdezte a nő.
– Mehetünk! – mondta a gyerek. – Már nagyon szomjas a kutyám.
– Az angyalos kútnál megitathatod – közölte a nő.
– Ott, ahol angyalok laknak?
– Valami olyasmi.
Amikor elindultak, hiába tekingetett jobbra-balra, egyetlen játékárust sem látott a ruhák, táskák és zöldségek tömegében. A kisfiú engedelmesen ballagott mellette és úgy szorította a tacskót, mintha az élete múlt volna rajta
– A bácsi is angyal volt, aki nekem adta őt? – kérdezte Dani kisvártatva.
– Talán igen – egyezett bele a várt válaszba Annamari. Aztán eszébe jutott, hogy fehér vászoningjében, hosszú, őszes hajával a férfi talán hasonlított egy angyalra. Dani mindenesetre annak látta.
Fél órás keresgélés után már ő is, mert összejárva a piacot, sehol nem találta meg, sőt hiába kérdezősködött, senki nem emlékezett rá.
Tényleg angyal volt, gondolta mosolyogva, ahogy fia arcára nézett, aki a kútnál tenyeréből itatta a plüsskutyát.
