„Hosszas procedúra, és nagybátyja protekciója által útlevelet szerzett. Kért a főnökétől egy kevés előleget, és adott magának két hetet arra, hogy megkeresse a lányt. A két hétből egy hónap lett, aztán még egy. Minden szabadidejében járta a várost és leste az embereket. Marie-t azonban a föld nyelte el. Végül feladta.
Azt azonban álmában sem gondolta, hogy a párizsi hetek alatt Marie látta őt.”
A sorozat többi részét itt olvashatod
Marie nem sokat tétovázott, amikor el kellett döntenie, megvegye-e azt a ruhát, ami a kirakat mögül szinte rákiáltott. Nem tudta eldönteni, érdemes-e Péterrel találkoznia, mert bár megígérte neki, majdnem visszakozott. Mi értelme bolygatni a régmúlt idők emlékeit? Péter itt maradt, ő elment. Született egy fia, aztán férjhez ment, de nem Vincent apjához. És akárhogy is nézzük, remek élete van. Szándékosan nem használta a múlt időt. Igaz, hogy férje pár éve meghalt, de a házasságuk pontosan olyan volt, mint az élete: szabad, fesztelen és tele kalanddal.
Luc balesetet szenvedett, egy teherautó lesodorta az autópályáról. Azonnal meghalt. Nehezen dolgozta fel, de öt évvel később már tudott mosolyogni. Mindig is erős nőnek tartotta magát. Huszonévesen felépített magának egy vállalkozást, és nagyon sok munkával felfejlesztette. Régiségeket gyűjtött, és árult, igazán kiváló minőséget. Párizsi üzletében megfordult minden jó ízléssel rendelkező francia, de külföldi is.
Vincent nem vágyott abba a közegbe, így nyilvánvaló volt számára, hogy nem fogja átvenni tőle az üzletet. Nem bánta, mert a fia döntése számára szent volt.
A kórházi találkozás Péterrel csak utóbb kavarta fel. Akkor nem is ismerte meg. A fiára koncentrált és eszébe sem jutott, hogy lesz valaki, aki meglátja benne a régi Marie-t.
Megvette a ruhát, sőt táskát és cipőt is vett, mert muszáj volt valami újban megjelennie. Bár a férfinak ő mindenben új volt, mégis azt akarta érezni, hogy Pesten vásárolt holmiban talán egy kicsit a régi lány lesz, de nem teljesen, hiszen ilyen trükkökkel nem lehet kijátszani a múló időt.
Az étterem, amelyben az a régi motoros srác várt rá, vadonatúj volt és valóban nagyon hangulatos. Nem lehetett volna azt mondani rá, hogy jellegzetesen magyar vagy netán francia. Egyszerűen ízléses volt, és mellőzött minden túlzott pompát. Talán ez a visszafogottság tette igazán elegánssá.
Eszébe sem jutott késni, hiszen késett már eleget, és hatvan körül már nem játszadozik az ember a percekkel, hisz tudja, hogy nem azoktól lesz izgalmas egy találkozás.
A megérkezése utáni hetekben nem érezte magát jól Párizsban. Természetesen lenyűgözte a város, hiszen Magyarország után pláne színes és ragyogó volt. De volt benne valami idegesítően sznob, amelyet nehezen szokott meg. Később megértette, hogy Párizs hűvös tartózkodása nem más, mint lakóinak ódzkodása az ismeretlentől. Bár a város örökösen tele volt idegenekkel, mégis mintha azon igyekezett volna, hogy megtartsa a régi város emlékképeit.
Egyik reggel, amikor egy könyvesboltba igyekezett, mert azt remélte, hogy felveszik, a Concorde tér közelében földbe gyökerezett a lába. Nem messze tőle, alig húsz méterre megpillantotta Pétert. A fiú elveszetten böngészte a térképet, valamit nagyon kereshetett. Egyszerűen nem tudott megmozdulni a döbbenettől. Tényleg őt látja? Nem képzelődik? Utána jött? Nem tévedett. Megismerte fekete, motoros dzsekijét és széles vállát. Szíve olyan hevesen kalapált, hogy azt hitte, azonnal kiugrik. Legszívesebben menten a nyakába ugrott volna. Itt volt, eljött és biztosan rá akarja venni, hogy menjen haza.
Vajon hogy tudta elintézni, hogy kijöhessen? Millió kérdés tolult a fejébe, mégse mozdult. Ha megteszi, minden megváltozik. Ha hagyja, hogy Péter meggyőzze, ha vele tölt egy szerelmes éjszakát, akkor biztosan hazamegy. Akkor mi értelme lett volna döntésének? Még nagyon friss volt az otthoni élet emléke. Még nem homályosodott el a családi szeretetlenség benne. Tudta, hogy nincs visszaút. Abban is biztos volt, hogy a srác nem akar Párizsban élni, hiszen ezt többször megmondta.
Fájt a szíve a megmerevedett pillanatban, és mielőtt elindulhatott volna az ellenkező irányba, Péter összehajtogatta a térképet és gyors léptekkel eltűnt az utca forgatagában. Marie szeméből kigördült egy könnycsepp. Letörölte, és felsóhajtott. A közeli templom tornya kilenc órát jelzett, igyekeznie kellett, mert a könyvesboltba fél tízre várták. Összeszedte magát és dobogó szívvel megszaporázta lépéseit.
Az étterem ajtajában álló pincér kedvesen betessékelte és egy hangulatos, sarokban lévő asztalhoz vezette. Ott ült Petya elegánsan, ősz hajjal és ugyanazzal a mosollyal, amit most már nem volt nehéz felidéznie. Amikor meglátta, azonnal felpattant.
– Istenem, de gyönyörű vagy! – mondta csillogó szemmel. Marie könnyedén megölelte.
– Köszönöm, nagyon drága vagy! Te sem nézel rosszul!
– Biztosan jobban, mint abban a kórházi hacukában – nevetett a férfi.
– Hacuka?
– Jaj, nagyon francia lettél, te lány! Öltözék, rongy, valami hasonló – somolygott Péter. – Mit kérsz inni?
– Nem is tudom… – Marie ahhoz képest, hogy önmagát lazának hitte, most kissé zavarban volt.
– Mi szólnál a pezsgőhöz? Elvégre ünnepelünk.
– Rendben! Igazad van! Nem mindennap találkozik két szerelemes ennyi év után…
Péter mélyen Marie szemébe nézett.
– Szerelmes? – kérdezte óvatosan. – Szóval az voltál? Sose mondtad…
– Ne hozz zavarba, kérlek… Az voltam, de talán nem tudtam róla…
A pincér türelmesen megvárta, hogy rá figyeljenek és bólintott a rendelés hallatán.
– Ugye, tudod, hogy mindent el kell mesélned? – mondta a férfi. – Mindenekelőtt tudni szeretném, hogy van a fiad?
– Vincent jól van, rendbe is fog jönni. Tudom. Nagyon kíváncsi rád.
– Remek embernek látszik, nagyon megkedveltem odabenn.
– Az is, tele szívvel és lélekkel.
– Ahogy az anyja.
– Hízelegsz? Ez nem volt rád jellemző.
– Marika, rengeteg idő múlt el azóta! Ezt is megtanultam, mint oly sok mindent.
– Mi lenne, ha te kezdenéd a mesét? Nagyon szeretném tudni, mi lett azzal a szenvedélyes, motoros sráccal, akitől Párizsig futottam…
Mielőtt Péter válaszolhatott volna, megérkezett a pezsgő. Halk pukkanással nyílt ki, és máris kitöltötte őket a buzgó felszolgáló karcsú, aranyszegélyű poharakba.
– Igyunk először! – kérte a férfi. – Talán nem leszek annyira zavarban, ha túl leszek pár kortyon.
Nevetett és egyáltalán nem látszott rajta, hogy zavarban lenne. Marie meleg tekintettel nézett rá. Mosolya felidézte benne a srácot, aki bátor volt és szemtelen, de ha kellett, el tudott érzékenyülni egy pillanat alatt. Vajon milyen élete lehetett volna mellette?
– Mire igyunk? – kérdezte mosolyogva.
– Egy fiúra és egy lányra, akik szerették egymást!
Marie bólintott.
– Ránk! – mondta és emelte a poharát. Szeme csillogott és hirtelen újra a régi, szeleburdi kamasznak érezte magát.
Koccintottak, majd Petya mesélni kezdett. Megelevenedett a múlt, kinn már egyre sötétebb lett és a hangulatos fényben mindketten úgy érezték, azok az idők nem történtek meg hiába.
Péterből végül nem lett autószerelő, azaz egy ideig igen, majd villamosmérnöknek tanult.
Marie is elmondta, hogy virágzó üzletet vezet, és azt is, hogy megözvegyült pár éve.
A beszélgetést csak a vacsorarendelés és tálalás szakította félbe.
Két sors találkozott egy furcsa véletlen kapcsán… És a két ember, aki ennek a két útnak a vándora volt, most lehetőséget kapott arra, hogy kérdéseikre választ kapjon. Mégse merte egyikük sem feltenni azokat.
Aztán Péter mégis megtette:
– Marika, mondd, megbántad egyszer is, hogy elmentél és más utat választottál?
Marie hallgatott. Aztán belekortyolt a pezsgőbe.
– Nem, kedvesem! Ha nem így tettem volna, akkor nem született volna meg Vincent.
– Igazad van – mosolygott a férfi. – Talán tényleg minden úgy jó, ahogy van.
Marie érezte, hogy őszintén gondolja. Ettől megkönnyebbült.
– Együnk, mert teljesen kihűl a hús – mondta.
Péter rámosolygott és tekintetével megsimogatta a nő arcát.
Következő rész:
fotó: Pinterest
