Marie és Petya – 4. rész

“– Marika, mondd, megbántad egyszer is, hogy elmentél és más utat választottál?
Marie hallgatott. Aztán belekortyolt a pezsgőbe.
– Nem, kedvesem! Ha nem így tettem volna, akkor nem született volna meg Vincent.
– Igazad van – mosolygott a férfi. – Talán tényleg minden úgy jó, ahogy van.”

A sorozat többi részét itt olvashatod

Késő estébe nyúlt a vacsora és a beszélgetés is.

– Nagyon szép volt ez az este – mondta Marie tizenegy körül. – Ugye, nem bánod, ha elköszönök, öreg vagyok én már az éjszakázáshoz.

Péter csak somolygott.

 
 

– A hozzád hasonló nők sose öregszenek meg. Van bennünk valami, ami folyton táplálja életük lángját.
– Ezt nagyon szépen mondtad, bár én most azt érzem, hogy semmi nem éltet, csak egy fürdő és az alvás.
– Rendben van, kisasszony! – állt fel a férfi. – Én is elfáradtam. És ne mondj semmit, nem kell mindig visszavágni, nekem te mindig az a fiatal lány maradsz, aki eltűnt a párizsi forgatagban.
– Ahogy akarod. Lakatot teszek a számra.

A férfi felsegítette a könnyű kabátkát, amit Marie a szék támlájára tett közel öt órája. Azon töprengett, megmondja-e, hogy valaha a párizsi tömegben mégiscsak látta a srácot, aki annyira szerette őt, hogy utána ment. Aztán nem tette. Minek okozott volna felesleges fájdalmat?  Az este a maga csendes érzelmi rendrakásával mindkettőjüket megelégedéssel töltötte el. Az asszony úgy érezte, nagyon fontos volt átbeszélniük az életüket, de ez nem jelentett többet, mint egy kellemes nosztalgiát.

Az elveszett időt már nem lehetett visszacsinálni. Úgy érezte, a férfi vár még tőle valamit, de ő nem tudja megadni neki. Megváltoztak, különböző életet éltek, és ő nagyon régóta nem szerette már Pétert. Az megnyugtatta, hogy remek ember lett belőle, hogy el tudott jönni abból az aprócska házból, ahol anyjával élt. Sőt kifejezetten szép karriert futott be. De ez már nem a szerelem volt, sőt szeretet sem. Vagy az utóbbinak egy kedves oldalága. Szerette őt, mint múltjának kedves darabját, mint egy sosem fakuló emléket, de máshogyan nem tudott gondolni rá.

Kicsit bántotta ez a gondolat, de Marie nem az a nő volt, aki szeretett hazudni önmagának. Ha valaha be is csapta a szívét, megbűnhődött érte, most azonban nem áltatta magát.

Péter komoly arccal figyelte őt, aki szinte idegenné lett számára. Nem bántotta, megértette, hogy vannak kapcsolatok, amelyeket nem lehet megfordítani. Talán nem is tudnának egymással mit kezdeni. Megöregedtek, ez tagadhatatlan. Ez nem jelenti, hogy Marie is, de mindkettőjüknek megvan a kialakított élete, baráti köre, szokásai, ebben a korban ezektől már nem válik meg az ember.

Viszont mindettől függetlenül ő a szíve mélyén tudta, hogy hazudik önmagának ezekekkel a gondolatokkal. Elnyomta valódi érzéseit, mert nevetségesnek érezte, hogy egy hatvanas férfi olyasmit érezzen, mint egy kamasz. Márpedig úgy érzett. A teste már megadta magát olykor, de lélekben ugyanaz a motoros srác maradt, aki egykor végigszáguldott a városon, hogy egy fedeles edényben fagyit vigyen szerelmének. Természetesen mind elolvadt, mire megérkezett, de Marie úgy nevetett, olyan vidáman és kedvesen, hogy azért megérte. Ha kigúnyolta volna, akkor se tett volna másképp. Ám ez a lány elment. Elhagyta őt, és ezen semmiféle emlékezés nem változtatott. Nem látta értelmét a múlt megszépítésének.

– Elvihetlek? – kérdezte nagy sokára. – Itt áll a kocsim. Hol szálltál meg?
– Egy kis budai szállodában, mert nem akartam Vincent terhére lenni.
– Jó, akkor legyél az iránytűm!
– Petya! Te elfelejted, hogy én már nem vagyok igazán otthon Pesten?

A férfi hallgatott. Igazolni látta előbbi gondolatait.

– Tényleg! Valahogy nekem te mindig az a vadóc pesti lány maradsz, aki voltál!

Azzal kinyitotta az étterem ajtaját és maga elé engedte a nőt. Finom parfümjének illatától egy pillanatra megszédült.

– Másnap azért megmutathatnád nekem a megújult várost – jegyezte meg Marie. – Sétálhatnánk egy nagyot, már amennyit bírunk, utána meg kávézhatnánk valahol.

Péter arca felderült. Ennél kellemesebb elválást aligha tudott volna elképzelni. Mintha odafönn valaki meghallgatta volna a gondolatait.

A régi srác megint életre kelt benne, de igyekezett nem táplálni hiú reményeket.

– Örömmel! Érted megyek és járunk egyet, jó? – válaszolta lelkesen.
– Mit szólnál délután háromhoz?
– Benne vagyok.
– Addig meglátogatom a fiam. Vagy tudod mit, gyere velem, és jobban megismerkedhettek! Úgy láttam, kedvelitek egymást.
– Ez még jobb ötlet. Feltéve, ha nem zavarok.
– Drágám! Nem hívtalak volna, ha így lenne. Hagyjuk a felesleges udvariaskodást! Ráérsz előbb is?
– Abszolút! Majd úgy intézem a dolgokat.

Marie hangosan kacagott. Tetszett neki a férfi rugalmassága.

– Akkor legyen tizenegy óra. És utána lesz időnk a várost járni.

A férfi kocsijához érve megálltak.

Marie vigyorgott.

– Merci? Még emlékszem, hogy azt mondta, te soha az életben nem akarnál Mercit. Neked egy Lada is megteszi.
– Változnak az idők… Viszont volt Ladám, egy sárga. Jó kis kocsi volt.

Péter kinyitotta az ajtót Marie-nak, aki apró körömcipős lábát óvatosan emelte be. Félt, nehogy beakadjon a sarka, mert egyszer régen hatalmasat esett a cipősarok miatt.

Amikor elindultak, a férfi nagyot sóhajtott. Végre valahára ott ült mellette az a nő, akit régen csak motorral hordozott mindenfelé. Mellette ült, és vitte haza. Az járt a fejében, hogy holnap újra láthatja, és senki nem tudja előre, mit hoz a nap, így az is lehet, hogy mindketten kapnak egy második esélyt. Ha meg mégsem, akkor eltöltenek pár szép napot és ettől kerek lesz az ő történetük.

A hold ezalatt fényesen ragyogott az égen, és a kerek sajt nem sejtette, hogy van a világon két ember, aki a maga módján boldog és elégedett. Így csak lassan bandukolt a csillagok között, amikor Péter lefékezett Marie szállodája előtt.

Vége

Előző rész

fotó: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

1 hozzászólás

  1. Kedvelem a nyitva hagyott történeteket, mert az ember kedvére játszadozhat tovább a gondolataival, de ezt most szívesen olvastam volna befejezettként…Köszönöm, nagyon tettszett és… talán még nosztalgiázhatok is.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here