Nem volt könnyű, gondolja Mira. Ha van ember, aki utálja a fotózást, az az anyja. Nem mintha csúnya lenne vagy öreg, esetleg bőrhibás, egyszerűen nem érti, minek megörökíteni a pillanatot, ami elmúlik. Hazugság, hogy rögzíteni akarjuk, ami már nincs, mondogatja folyton. Ezért nem könnyű őt képre csábítani. Az unokákkal sem fotózkodik, nincs kivétel, szerinte pontosan elég, ha együtt van velük, nem kell a közösségi oldalakon hirdetni, hogy fánkot sütött.
Mira megérti az ellenállását, mégse boldog. Apja két éve halt meg, anyja hatvanegy éves. Ereje teljében van, hisz világéletében úszott. Nem a külseje miatt, a gerincét féltette. És így átlépve a hatodik ikszet, jobb állapotban van, mint a lánya, aki autó nélkül a vécére sem jár.
Két éve van egyedül, és úgy tesz, mintha ez jó lenne neki. Mira tudja, hogy nem mond igazat, túlságosan meg akarja győzni őt, hogy jó így neki. Nem lehet jó, mert magányos, barátnői sincsenek. Viszont sokat olvas és sétál. Ez azonban nem lehet elég.
Hetekig próbál róla megfelelő fotót csinálni, de nem megy. Már ott tart a dolog, hogy követi anyját, és lesifotók garmadáját dobja a szemétbe, mire végül elcsípi azt a pillanatot, ami kell neki.
Anyja nem maradhat egyedül, sorolja a férjének is. Az alig hallja, mert elveszik a virtuális világban, ahol a gyerekek is otthon vannak, pedig még kicsik.
Amikor rájön, mit kell tennie, szinte boldog lesz. Anyját fel kell regisztrálnia egy társkeresőre. Egy nyugdíjas klub nem az ő világa, oda sose menne, valahogy azonban ismerkednie kell. Sokkal jobban aggódik érte, mint az anyja önmagáért, mondja a férje somolyogva, de Mira kedvét nem veszi el a gúnyos hang. Azon rimánkodik magában, hogy legalább két képet fel tudjon rakni, és utána majd bevallja, mire készül. Kicsit fél, hogy harag lesz belőle, de ismeri anyját. Nehezen változtat, ha igen, akkor hatalmasat. Vérbeli bika. Makacs és elszánt. Egy ilyen asszonyt meggyőzni nem könnyű. De ha egy másik makacs ember ringbe száll… Mira nem adja fel, ezt tudja magáról. Még soha semmi el nem tántorította, ha nagy dolgokba kezdett. Anyjának társat találni pedig a világ egyik legfontosabb és legnehezebb dolga.
Ül a laptop előtt, és arra gondol, milyen szöveget írjon hozzá. Semmi hivalkodó nem kell, mégis fel kell hívnia rá a figyelmet rá. Úgy gondolja, viccesre veszi. Meghirdeti úgy, mintha eladásra kínálná.
„Eladó, kiadó egy szerető szív, amely arra vár, hogy valaki birtokba vegye, dédelgesse. Sokat próbált, de ez mit sem vesz el az értékéből. A hozzátartozó test jó állapotban van, szívesen kirándul, érdeklődik az új dolgok iránt. Kizárólag olyan jelentkezőket vár, akik nem átutazóban vannak az életen, szeretnek nevetni és nem kamaszos lendülettel akarnak kapcsolatot létesíteni. Előny a türelem és kitartás.”
Felteszi, megad néhány paramétert, és csatolja a két képet, amelyen anyja titokzatosan mosolyog.
Apja váratlanul ment el. Jó házasság volt a szüleié. Csendes, kissé szenvedélytelen, de ezt ő, mint gyerek alig érzékelte. Két hasonló lelkületű ember találkozott, lélegzett együtt, majd amikor elfogyott az egyiké, a másik ott maradt nélküle.
Ahogy elkészül az oldallal, lecsukja a laptopot, felveszi a kabátját és felvértezi magát anyja ellen. Nagy csata következik, ezt tudja, csak azt nem sejti még, hogy legyőzik-e vagy sikerül-e a villámháborút megnyernie.
Nem sok ász van a kezében, nyílt lapokkal akar játszani. Közben az jár a fejében, hogy mitől fél? Valóban attól, hogy anyja egyedül marad? Vagy egyedül és betegen? Mi a legnyomasztóbb az egészben? Még nem öreg, nem is beteg, talán önmagát félti? Vagy csak jól esik neki, hogy irányíthat? Mire végiggondolja, már meg is érkezik anyja házához. Csendes kis utca, mindig van hely a fák alatt, forgalom szinte elvétve. Annak idején épp ezért választották. Igaz, hogy annyira keskeny az út, hogy a kukásautó nehezen lavírozik rajta, de heti egyszer kibírja a szentségelést minden utcabeli.
A lépcsőn hirtelen megtorpan. A résnyire nyílt ablakon nevetés szűrődik ki. Anyja nem egyedül van. Ismeri ezt a kuncogást, ilyenkor nagyon jókedvű. Nincs barátnője, a szomszédokkal sincs közelebbi viszonyban, vajon ki látogathatta meg? Azon töpreng, megzavarja-e az idillt, hisz úgysem számolhat be a terveiről. Idegen előtt nem teregetheti ki a kártyáit. Megfordul, álldogál, aztán visszaül a kocsiba. Úgy dönt vár egy keveset. Hátha szerencséje lesz, és anyja vendége nem marad sokáig.
Nem telik bele tizenöt perc, nyílik az ajtó és egy egészen jóképű férfi lép ki rajta. Anyján bordó szoknya, fekete blúz és sugárzik. Az nem lehet, hisz anyja sose sugárzik, ő mindig csendesen fénylik, de csak úgy, mint elhamvadás előtt a gyenge láng. Most azonban szó sincs hamvadásról. Tíz évet letagadhatna. Az idegen átkarolja és megcsókolja. Ezen Mira teljesen kiakad. Lehet, hogy az ember sose ismeri igazán az anyját? Tényleg nem vette észre, hogy van valakije, merthogy ez a férfi nem új ismerős, az hótziher.
A gyors búcsú után a hosszú kabátos, szikár pasas, ruganyos léptekkel távozik, és még vissza is néz, miközben anyja integet neki. Romantikusabb a jelenet mindennél, amit eddig ő megélt. A levegőben marad a várakozás és remény illata.
Amikor újra tiszta lesz a lég, kiszáll és felfut a lépcsőn. Hevesen bekopog, pedig semmi sem sürgős. Anyja kipirult arccal nyit ajtót. Mintha a szerelem még ott bújna meg a házban. Meglepődik, de igyekszik palástolni.
– Ó, Mira – mondja könnyedén. Nem őt várta.
– Jól nézel ki, anya – mondja neki.
– Köszönöm. Gyere, ülj le, szeretnék valamit elmondani…
– Az előbbi férfit? – kérdez vissza szemtelenül.
Anyja szemöldöke felszalad.
– Szóval, láttad… Akkor könnyebb lesz.
– Könnyebb mi?
– Nem akartam túl korán elmondani, nehogy szívtelennek gondolj, de Gáborral elutazunk, és ha minden jól megy, összeköltözünk.
– De…
– Várj, mielőtt bármit is mondasz. Hadd meséljek.
Mira leveszi a kabátját, végigméri anyját és megállapítja, hogy vak volt. Anyja sokkal jobban van, mint gondolta, és az egész projekt, amiben annyira elmerült, ami őt lekötötte és felvillanyozta, felesleges volt.
– Hallgatlak – mondja, de mintha nem is lenne egészen jelen.
– Akit láttál, életem első szerelme volt. Tudom, vicces meg közhelyes, de mindig szerettem.
– Remek – vág közbe Mira. – Ha most azt mondod, hogy ő az apám, kiugrom az ablakon.
– Nem, nem ő az apád. Gábor egy szép szerelem volt, de elsodródtunk egymás mellől. Most visszajött, és el akar vinni magával, mert szerinte lenne értelme együtt folytatni.
– Ezt komolyan mondod? Te ide tartozol! Itt vagyok én, az unokáid, apa és minden emléked.
Az asszony hallgat. Szája makacsul összezáródik, és a szeme körüli ráncok hirtelen elmélyülnek. Most nem vidám, nem fiatalos. Most megzsarolták és sarokba szorították. Nem tud azonnal válaszolni, mert a boldogsága kétes. Mintha nem lenne joga hozzá. Mihez van joga egy ilyen korú nőnek? Kuglófot sütni és az unokákra vigyázni? Elszégyelli magát, mert szereti őket, de önmagát is. Vajon van értelme ennyi idősen valami jót várni? A szerelmet szemérmesen nem említi még magának sem. Az tabuvá silányul.
– Apád meghalt. Ti elboldogultok nélkülem… Egy életem van. Meg tudod ezt érteni?
– Egy? – kérdi Mira. Arcán düh. Már elfelejti, hogy ő akart változást. Eszébe sem jut a netes társkereső, csak az jár a fejében, hogy anyja bátrabb és rátermettebb, mint ő. Ez a gondolat elkeseríti, pedig örülnie kellene. Vajon miért nem gratulál neki? Miért érzi ilyen pocsékul magát.
– Azt hiszem, te nem nyugodtál bele, hogy egy életed van – mondja maró gúnnyal. Feláll, és féltékenységgel a szívében kiviharzik. Maga sem tudja, melyik rosszabb. Talán, hogy anyja boldogul nélküle vagy, hogy újra rátalált a szerelem?
Otthon pár gombnyomással törli a profilt, pedig hat üzenet is érkezett.
fotó: Pinterest
