Mennyit ér egy NEM? 5. rész – Vajon mi a boldogság?

Anya többször megkérdezi, mi van velem, de nem válaszolok. Tudom, hogy nem sokáig hazudhatom, hogy jól vagyok, őt nem lehet átverni.

Mindent észrevesz, és amióta beteg, talán még jobban ráhangolódik másokra. Végül kibukik belőlem, pedig nem akartam, hiszen az ő születésnapja volt, neki főzök, és van elég baja az én sirámaimon is túl. Némán hallgat végig, nem okoskodik, nem vág a szavamba. Észrevehetően megrázza a dolog. Bele is sápad.

A sorozat előző részeit itt olvashatod

Kedveli Tomit, mindig azt sorolja, hogy egy embert nem ítélhetünk meg azért, mert gazdag vagy szegény családba született. Egyikről sem tehet és mindkettő lehet teher, bármilyen nehéz is elhinni. Nem beszél a levegőbe, nem jön közhelyekkel, csak annyit jegyez meg, hogy mindenre lehet egy épkézláb magyarázat.

Vajon miféle magyarázata lehet annak, hogy Tomi itthon van, és nem keres? Elvégre a menyasszonya vagyok, vagy mifene. Vajon mióta nem keres? Már abban sem vagyok biztos, hogy elutazott.

A húst kis híján odaégetem, annyira elmerülök a gondolataimban, de az utolsó pillanatban kikapom a sütőből és még megmentem. A saláta joghurtos öntettel igazán finom lett, épp amikor tálalni kezdenék, megérkezik apa a tortával. Kicsi, egyszerű citromtorta. Ez anya kedvence, és tudjuk, hogy alig fog belőle enni. Apa gyorsan becsempészi a hűtőbe és messziről mutogatja, hogy gyerekpezsgőt is hozott, muszáj koccintanunk. Az ünnepelt nem ihat alkoholt, de éreznie kell, hogy mennyire fontos nekünk, hogy velünk van, hogy él és szeretjük. A húgom is beesik az utolsó pillanatban, és egy csokor virágot szorongat a kezében. Szerintem útközben szedte, de nem fikázom le, nagy dolog ez tőle, hiszen sosincs zsebpénze, mint az osztálytársainak. Ez a szegénység velejárója, bár mi nem vagyunk ágrólszakadtak, csak most nagyon szolidan élünk.

Anya minden alkalommal megsimogatja a hátam, a vállam, ha elmegy mellettem. Amikor kész az asztal, leülünk mindannyian. A hús illata betölti a kicsinyke konyhát. Apa kitölti a pezsgőt, kacsint egyet, és kéri, koccintsunk anyára és az egész családra. Nevetek és boldog vagyok, hogy ilyen csodás családom van. Lassan sötétedik, és a kerti lámpa fénye beimbolyog az ablakon. Ettől minden olyan misztikus lesz. Gyorsan elfogy a kései ebéd, mindenki dicséri, de én tudom, hogy a hús keményebb a kelleténél. De mit számít ez? Mind a négyen az asztalnál ülünk, úgy beszélgetünk, mint régen, a háttérben szól a rádió, valami régi sláger kúszik be az éterbe. Mondhatnám, hogy ez a pillanat a boldogság tökéletes pillanata, nem több, nem kevesebb, és igen illékony. Ekkor megszólal a telefonom.

Halkan, mert nem tettem némára, de igyekeztem lehalkítani. Tomi keres. Anyára tekintek, aki olyan szeretettel és kedvességgel néz bennünket, hogy alig tudom visszatartani a sírást. Az nem lehet, hogy ilyen emberre szüksége lehet a jó istennek! Azt tudnia kell, hogy idelent sokkal fontosabb, hogy éljen. Az égben még várhatnak rá. Remélem, megértik a kérésem.

Nem veszem fel, ami biztosan meglepi Tomit, mert ezt el sem tudná képzelni. Tudja, hogy alig várom, hogy keressen, de nem ma, és nem akkor, amikor együtt a család, amelynek ő már sose lesz részese.

Próbálkozik egy ideig, de én nyugodtan hagyom, hogy csörgessen. Szokja csak meg, hogy elérhetetlen leszek a számára.

Holnap kapom meg a fizetségem a fotóstól. El se hiszem, milyen gazdag leszek! Pontosabban nem is gazdag, inkább nyugodt. Anya gyógyszerei egy ideig biztosítva lesznek. Nem kaptam kedvet a fotózáshoz, nem az én világon. Persze, izgat, hogy sikeresek lesznek-e a képeim, de ha nem, akkor sem áll meg a világ forgásában. Ezek csak képek, és hívhatjuk művészetnek, attól még képek maradnak. Nekem viszont pénzt hoznak, ezért hálás vagyok a lehetőségért.

Mivel elrévedezek, nem hallom, anya min nevet, de kacagása jóleső. Biztos apa mesélt valamit neki egy utasról. Gyakran anekdotázik az emberi hülyeségről, és neki, mint buszsofőrnek van része mindenfélében. Bármit is mondott, még a húgom is nevet rajta. Szeretem őket.

Amikor anya elfújja a gyertyát, azt az egyet, amit rátettünk, kíván valamit, ahogy az lenni szokott. Ahogy őt ismerem, biztos vagyok benne, hogy nem magára gondol. Ha volna mesebeli három kívánság, ő biztosan egyet sem pazarolna önmagára. Legszívesebben én kívánnék helyette, de nem tehetem.

Közben újra megszólal a telefonom. A szülinapos rám pillant, és nem érti, miért nem veszem fel, hiszen máskor azonnal ugrok. Aztán rájön, hogy nem merem, és nem is akarom. Nem tudom, mitől félek jobban: attól, hogy megtudom az igazat, vagy épp nem tudom meg, és Tomi hazudik tovább.

– Vedd csak fel, kislányom! – mondja. – Hátha fontos. Lehet, hogy az óvodából keresnek.

Mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz. Sose zavarnak este, a vezető, Ilona néni mindig figyel az ilyesmire. Mindenkinek van magánélete, mondogatja. És az szeretné élni a munka után. Nagy szerencsém van vele, sose zsigereli ki az embert azzal, hogy te fiatal vagy, te maradj bent tovább vagy vállalj plusz dolgokat.

Átnyúlok a polchoz. Kétségem sincs afelől, hogy Tomi keres. Felállok és kimegyek. A szemem sarkából még látom, hogy apa elfintorodik. Ő nincs elragadtatva Tomitól, még annyira sem, amennyire anya volt régebben.

– Lili, szeretnék veled találkozni – mondja a vőlegényem, vagy az exem, tudja a fene, már kim.

– Ezt hogy érted? – kérdezek vissza ártatlanul. A hangom nem hamis, csak értetlen.
– Hazajöttem, és el kell mondanom neked valamit.

Hallgatok.

– Hazajöttél? – kérdem. – Mikor? Hogyhogy?
– Mindent elmondok, ha találkozunk, nem akarom telefonon.
– Ez elég baljósan hangzik – mondom keserűen.
– Egy óra múlva nem messze tőletek? Sétáljunk vagy beüljünk valahová?
– Mindegy. Anya születésnapja van, nem hagyom most itt. Legyen nyolc óra és ne sétáljunk.
– Jobb is, mert hűvös van. Talán az a legjobb, ha beülünk valahová.
– Talán igen. – Vagy mindegy, mondom magamnak. – Akkor legyen a szokásos hely.
– Jó. Nyolckor várlak. Boldog születésnapot kívánok anyukádnak!

Hallgatok. Kit érdekel Tomi jókívánsága, amikor nem is tagadja, hogy szakítani akar. Sőt nem is próbálja meg kijátszani a menekülés kártyát.

Ez legalább korrekt és nem is akarom beverni a képét. Nem tehet róla, hogy a szülei nagyobb hatással vannak rá, mint én. Ez van. A pénz soha nem elhanyagolható. Ha van, azért, ha meg nincs, akkor azért. És ezt mindketten tudjuk, és nem akarunk mást gondolni, mert az ostobaság lenne.

Felsóhajtok és leteszem. Nem kezdek el sírni, de amikor visszamegyek a konyhába, tudom, hogy az egész család tudja, kivel beszéltem és azt is, hogy mit.

– Na, akkor ennek is pont kerül a végére – jegyzi meg apa minden rossz szándék nélkül.

Anya haragosan rápillant, de apa nem jön zavarba. Szerencsére nem mondja ki az én szóltam előre mondatot. A húgom úgy tesz, mintha mással lenne elfoglalva, mégis tudom, hogy szomorú, mert kedveli Tomit. Talán picit szerelmes is belé.

– Jól van Pali, nincs szükség arra, hogy még te is elkeserítsd Lilit. Nem kell mindenkinek jósnak lenni. Hagyjuk békén már őt!

Apa felhorkan, csak azért nem vitatkozik, mert nem akarja elrontani a szülinapot. Inkább a bajuszát rágcsálja mérgében és gyorsan eszik még egy szelet tortát, pedig nem is szereti a citromost.

Mennyit ér egy NEM? – Ki hazudik kinek?

fotó: Pinterest