Mennyit ér egy NEM? 6. rész – Ki hazudik kinek?

Nincs kedvem készülődni, csak felkapok egy másik pólót, meg farmert és indulok. Anya kedvesen utánam néz, rá van írva az arcára, hogy szurkol. Azt akarja, hogy jó legyen nekem, mert reméli, hogy többre viszem, mint ő.

A sorozat előző részeit itt olvashatod

Nem szereti az óvónőségem, sokszor mondja, hogy mást kellene kipróbálnom. Még nem tudom, higgyek-e neki, de az biztos, hogy sokan belefásulnak mellettem. A modellkedéshez azonban nem kaptam kedvet, nem motivál a pénz. Jó, ez a mondat furán hangzik, tudva, milyen helyzetben vagyunk, hogyan élünk. Mégse. Kényelmetlenül éreztem benne magam, az óvoda sose volt ennyire idegen, még teljesen kezdőként sem.

A szokásos hely… Annyira nem szokásos, vajon miért mondta Tomi? Párszor jártunk csak ott. Nem kávézó, nem kocsma, valami átmenet a kettő között. Ahogy elhaladok a hatalmas, feliratos ablaka előtt, azonnal meglátom őt. Háttal áll, de én ezt a hátat ezer közül is felismerném. Ezt a hátat én szeretem, vagy szerettem… Nem is tudom. Majdnem rám tör a sírás, de visszaszorítom.

 
 

Belépek. Sörszag van benn. Úgy látszik, most épp kocsma. A pultos felém néz, Tomi megfordul. Félmosoly van az arcán. Feláll és elindul felém. A filmekben ilyenkor összeborulás van, mi csak állunk és finoman megöleljük egymást.

– Lili, köszönöm, hogy eljöttél! – mondja.

Hivatalos hang, mintha nem is ő mondaná, hanem egy öreg fószer valami filmből. Rá se ismerek.

– Üljünk oda a sarokba! – mutat az egyik asztalra.

Tanácstalanul nézek jobbra-balra, aztán bólintok. El akar rejteni. El akar rejtőzni, ami egyértelművé teszi számomra, hogy mi a valódi célja a találkozásunknak.

– Hogy van anyukád? – kérdi kedvesen. Mintha őszintén érdekelné.
– Egészen jól.
– Hatnak a kezelések?
– Bízunk benne. De hagyjuk ezt Tomi, kérlek, beszéljünk magunkról, mert semmi kedvem különböző köröket futni. Mondd meg, mit akarsz, aztán menjen mindenki a maga útjára!
– Ezt hogy érted? – néz rám meglepve.
– Istenem, most képes vagy színészkedni? Láttalak ma a piacon anyukáddal!
– Láttál? És nem jöttél oda?

A pultos srác két sört tesz le elénk, pedig nem is kértünk semmit. Egyikünk sem reagál.

– Hogy mentem volna, amikor te Bora Borán vagy? Állítólag.
– Ott voltam, de haza kellett jönnöm.

Hallgatok. Ez mekkora hülyeség! Igen, haza, de ha bármi is történt, nem az az első, hogy felhívom a szerelmem? Vagy ez ennyire másodlagos?

– Persze. csak elfelejtetted, hogy vagyok. Úgy délután eszedbe jutott, hogy hoppá, Lilinek is kellene valamit mondanom, nehogy kiderüljön, hogy már előbb hazudtam… – majdnem kiabálok az idegességtől.
– Te ezt nem érted… Ha volna egy olyan erőszakos anyád, mint nekem és egy hatalmaskodó apád, akkor rájönnél, hogy nem mindig a te akaratod érvényesül. Anya megkért, hogy ne keresselek, hadd legyen az a fél nap az övé, mert szeretne elmondani valamit.
– Ez csodás. Milyen megértő vagy!
– Hiába gúnyolódsz, neki sem könnyű!
– És végül mi vitt rá, hogy eszedbe jussak?
– Lili, én szeretlek téged, de nem tagadhatjuk meg a szüleinket.
– Meg a szüleink pénzét, nem igaz?
– Te is tudod, hogy a pénz fontos az életben. A fotózásnak is örültél. Jó lehetőséged volt arra, hogy megdolgozz valamiért, ami te vagy.

A szemem szikrákat szór.

– Ennek semmi köze hozzánk. Vagy mégis? Mi a fene zajlik köztünk, amiről én nem tudok?

Tomi szorosra zárja a száját, és egy hangot se présel ki. Mintha az anyját látnám. Még a szeme is olyan. Most nem a fiú, akinek megismertem. Már nem tudom, ki ő valójában.

– Tomi, ideje bevallanod mindent! Halljam a teljes igazságot!
– Jó. Legyen, ez a legtisztább. Gyűlölni fogsz, de megérdemlem.
– Ne mártírkodj! Ezzel elkéstél.
– A fotóst anya találta ki, mert akkor úgy gondolta, hogy ezzel tud segíteni. Tényleg sajnált téged, azaz titeket. Kedvel téged, mindig mondja, hogy gyönyörű vagy.

Felhördülök, és ott tartok, hogy megütöm. Itt, mindenki előtt. Nem sokan vannak rajtunk kívül, de ez a pár tekintet épp elég lesz neki.

– Sajnált? Akkor is sajnált, amikor el akart távolítani tőled? Akkor is segíteni akart, amikor megalázóan pénzt ajánlott, csakhogy lelépjek?

Tomi szeme majd kigúvad. A halántékán idegesen lüktet egy ér. Megleptem, ez kétségtelen.

– Micsoda? Meg akart venni? Azt mondta nekem, hogy ha tovább maradok kinn, nem kell apára támaszkodnom, és könnyebb lesz elkezdenünk a közös életet. Akkor még nem tudtam, hogy válni fognak.
– Válni? Ez meg milyen trükk? És mi közöm van hozzá? Azt mondd meg nekem, mi a fenéért hazudtál nekem? Miért nem lehetett megmondani nekem, hogy mi az igazság?

Nem néz rám, nem mer rám nézni. Gyáva.

– Te mondod mindig, hogy első a család. Próbáltam mellettük lenni, közben téged is támogatni. Örültem a sikerednek, és Alex valóban el volt ragadtatva tőled.
– De nem fizetett volna, igaz?
– Valószínűleg nem, de nagyon elégedett volt. Most izgul a verseny miatt, és tudom, hogy keresni akar, mert tervei vannak veled. Valódi. Ehhez viszont nincs közünk.

A torkom kiszárad. Haragos vagyok, mert mindenről csevegünk, de olyan felületesen, mintha csak haverok lennénk. Csak a kapcsolatunkról nem.

Szinte egy hajtásra megiszom a sört, remélem, hogy a fejembe száll.

– Lili… – kezdi.
– Mondd ki! Utálom, ha valaki nem mer szakítani… Ha bátor voltál az eddigi hazugságokhoz, akkor most se legyél nyúl! Halljuk!
– Te miről beszélsz? Szeretlek! Tudom, hogy ez ebben a helyzetben hihetetlen, meg mindenki ellenünk van, de ma megmondtam anyának, hogy elköltözöm, hogy nem állok vele szóba, amíg veled nem rendezi a kapcsolatát.
– Komolyan? Nehéz elhinnem… És Bora Bora? A fotózás… A kavarás… Nekem az egész zűrös. Inkább most hazamegyek, jó?

Felállok, és hirtelen sárga szikrák kezdenek ugrálni a szemem előtt. Érzem, ahogy az erő kiszáll belőlem és zuhanni kezdek.

Folytatjuk

fotó: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here