Gyere, ülj ide és mesélj! Kérlek, ne hazudj, csak mondd ki, amit érzel. Nem akarom hallani, hogy minden csodás, mert a szemed mást mondd. Ha az arcodba nézek, nem boldognak látlak, hanem keserűnek.
Úgy gondolod, nincs közöm hozzá? Meglehet, de vedd úgy, hogy tükröd leszek, néma és figyelmes, nem osztok majd tanácsokat, és nem mondom meg a tutit. Semmit nem kell tenned, csak el kell mondanod, ami benned van. Mesélj nekem, meghallgatlak!
Ne nézz rám ilyen rémülten, mert nem szoktad meg, hogy valaki meg akarna hallgatni! Tudom, hogy ijesztő, de én kíváncsi vagyok rád, és tudok némán ülni, hogy te beszélhess. A kimondott szavak gyógyítanak. Nem magukban, hanem azokkal az érzésekkel, amelyeket maguk mögött hagynak. Lassan már elfelejtünk beszélgetni és elfelejtünk hallgatni is.
Azt mondod, szoktunk csetelni, és te elmondod, ha valami bánt… Tényleg? Valóban elmondod, és ha elmondod, az igazat mondod? Mered még valakinek kimondani, amit gondolsz? Az emberek ma már mindent támadásnak vélnek. Úgy érzik, millió kritika éri őket, mert nem elég szépek, soványak, fiatalok, tehetségesek vagy bármi. Mindenki valami vagy valaki akar lenni, csak az nem, aki éppen. Ezért nem merünk őszinték lenni, mert már elhisszük, hogy bennünket nem lehet szeretni olyannak, amilyenek vagyunk. Hidd el, a legtöbb nő, férfi átlagos és ez nem baj. Nem is kellene másnak lennie, mert a természet, a jó isten, vagy bárki remek érzékkel gondoskodott arról, hogy ne legyünk egyformák, hogy ne legyünk mind különlegesek.
Valamilyen módon azok vagyunk, hiszen csak egy van belőlünk. De nem tudja mindenki megváltani a világot, nem teremt újakat, nincs meg a rák ellenszere két kattintás közt a neten, és a legszebb fotók mögött hamis élet van.
Annak hiába mondom, hogy az élet bonyolult, aki egyszerűnek hiszi…És fordítva. Annyit szeretnék, hogy merd kimondani a gondolataid és ne félj, hogy kevesebb leszel általuk. Nem azt kérem tőled, hogy pletykázzunk vagy szidjunk valakit, elég sok mocskolódás van így is a világban. Ülj le, hozok egy kávét neked, kortyolj bele, és mesélj nekem.
Minden mese felüdít. Minden történetben benne van a lelkünk, ha beletesszük. Nekem nem kell fényezned a szürke napokat, mert a szürke sem rossz, nincs minden nap karácsony. Ha az lenne, unnánk. Az ünnepek is fárasztóak, főleg azoknak, akik szebbé akarják tenni.
Mi lenne, ha egy ünnep nem szólna másról, csak a pihenésről és odafigyelésről? Ha nem venne senki ajándékot, és nem a konyhában töltené, hogy mindenki degeszre ehesse magát. Tudom, nálunk az étel a szeretet egyik legfőbb kifejezője, de akkor is.
Azt kérded, miért várom el tőled, hogy megnyílj előttem? Talán, mert érzem, hogy erre van szükséged. Nem Teréz anya vagyok, bár biztos vagyok benne, hogy neki is voltak rossz pillanatai.
Abban bízom, hogy meg mersz nyílni önmagad előtt is.
Igen, láttam a fotóid, azt is, hogy gyönyörű helyeken jártál, meg hogy a gyerekek is mennyire ügyesek, de ezek mögött te hol vagy? Nem a tetteid, hanem a lényed. Megkérdezi bárki tőled őszintén, hogy vagy? Megvárja-e a választ még akkor is, ha csak annyit mondasz, köszönöm, jól? Elhiszi? Valószínűleg igen, mert nem akar a válaszod mögé nézni.
Mesélj nekem, de igaz meséket, amelyektől megtisztul a lelked. Meghallgatlak, átölellek, ha kéred. Ne sírj! Vagy tudod mit, sírj, ha könnyebb!
Csak kérlek, ne kábíts hazugságokkal! Arra nincs szükség. Arra ott vannak a közösségi oldalak!
Kép forrása: Pinterest
