Pontosabban engedd, hogy nélküled lélegezzen, de ne feledkezz meg róla! Ezt mondhatnánk tömören, ha a tinédzserkorra koncentrálunk, ami emberpróbáló időszak mindenkinek.
Amikor megszületik egy gyerek, a legtöbben, ha tehetik, a csillagot is lehozzák neki az égről. Maximálisan ügyelnek a pici biztonságára, beszerzik a légzésfigyelőt, minden anyag, amelyhez a bőre ér bio, vegyszermentes, és ha tehetnék, a levegőt is megszűrnék. Ez így természetes, ahogy az is, hogy szerető és felelősségteljes szülőként mellette van, kíséri a fejlődését, azt, hogy mit és mikor eszik, mennyit alszik, forog, pörög, mászik-e, de lassan elérkezik az óvodáskor, majd az iskolás, amikorra sokan elfáradnak.
Már előtte is egyre többen alkalmazzák a telefont és a tabletet arra az esetre, amikor pihenni akarnak, vagy uram bocsá’ nem szeretnének a gyerekkel törődni, mert hát ez se ritka a nap alatt.
Az első iskolatáska, tolltartó, a könyvek még az újdonság erejével hatnak, de akadnak jópáran,akik kezdik meglazítani a kapcsot a gyerekükkel. Nincs elég erejük, kedvük minden egyes nap az „idétlen” szövegüket hallgatni, fáradtak, idegesek, és az a fránya lecke is sok fejtörést okoz. Múlnak az évek, és a szülő észre sem veszi, mennyivel kevesebb érdemi időt tölt a gyerekével, mint régen. Már alig beszélgetnek, kirándulnak, hiszen ott vannak a barátok és a szülői szerep mind inkább háttérbe szorul.
Lehet, hogy igyekszik még egy darabig, de úgy gondolja, az az élet rendje, ha engedi felnőni. Ebben igaza is van, csak arról feledkezik meg, hogy mindegy milyen korú egy gyerek, lehet három, nyolc vagy tizennégy éves, szüksége van szülei figyelmére, kérdéseire, arra, hogy érezze, észreveszik, ha fáj a szíve, ha bántják a suliban, ha nehezen megy neki a tanulás. Mégis ahogy haladunk az időben, sok anya és apa mintha azt hinné, hogy szerepe csökken, és ettől meg is könnyebbül. Kivéve azokat, akik rátelepednek gyerekeikre, de ez a másik véglet. Az egészséges középút ritka.
Így érkezünk el a legproblémásabb időszakhoz, a kamaszkorhoz, amikor szinte minden pillanat nehéz. A gyerek lázadását, folytonos bírálatát, hangulatingadozásait ember legyen a talpán, aki higgadtan tudja kezelni. Az addig kedves, simulékony kislány vagy fiú egyszeriben tőrrel döf vissza, és mondjon bármit a szülő, úgyse fog rá figyelni. Ilyenkor békén hagyni a kamaszt, remélve, hogy lenyugszik.
Mindenki tudja, hogy ma a legtöbb fiatal a telefonjához menekül, aminek bizonyára sok előnye, de hátránya is van. Ez azonban egy másik téma, inkább azt kell megemlítenünk, hogy a kiskamaszkor elején már egyre többen hagyják, hogy a gyerekük azt tegyen, amit akar. Ez alatt azt értjük, hogy bármit nézhet a neten, bárhol keresgélhet, és belebotolhat olyan oldalakba, amelyekről a szülőnek sejtelme sincs. Nem kell ehhez véletlen, ott vannak a barátok, és az ostoba Elmúltál már 18 éves kérdések, amelyek olyanok, mintha egy éhezőtől azt kérdeznénk pizzát kér-e vagy egy nagy tányér rántott húst sült krumplival. Noná, hogy mindkettőt, hisz nem evett jó ideje. Az egyik oldal a másikra repíti, és nem kell jövőbe látónak lenni ahhoz, hogy tudjuk, rátalálhatnak a tiltott dolgokra, tabukra, szexre, fegyverekre, horror eseményekre, drogokra stb. Ha nem figyeljük, hol jár, mit tesz, biztosan beszippantja egy másik világ. Vagy a netes, vagy az a közösség, amelyről mákszemnyi fogalmunk sincs. Nem tudjuk, mikor mossák át az agyát, beszélik tele, szervezik be vagy veszik rá valamire, amiről alig hallott addig.
Mindezek mellett zajlik az élet a valóságban is. Vajon mindig tudjuk, hogy tizenöt-tizenhathat évesünk merre jár, kikkel van és hol iszik vagy bulizik? Erre azonnal rá lehet vágni, hogy mi se voltunk jobbak, és hű, de jó, hogy szüleink nem tudtak mindent. Ez tagadhatatlan, de a 21. század nem a 20. amikor jóval kevesebb hatás és jóval kevesebb veszély fenyegette a fiatalságot. Igen, ittunk, talán kipróbáltunk pár drogot, lógtunk az iskolából, voltak lányok, akik túlestek abortuszon, vagy szültek a gimi alatt, de nem ilyen mennyiségben, mint most. Nem volt ennyi szélnek eresztett, mentálisan sérült ember, és nem akart mindenki versenyezni a kocsijával, amit nemrég kapott, pedig vezetni se tud. A drogok sem voltak ennyire elterjedve, és talán többször tudtunk nemet mondani a tiltott dolgokra. Nem biztos, az viszont igen, hogy manapság megszaporodtak a veszélyek, és az a szülő, aki erre rálegyint, bizonyára megdöbben, ha bajba kerül a gyereke.
A tinikorba érő kezét se szabad teljesen elengedni, egyrészt, mert szüksége van a szüleire, nem a pénzükre, arra is, hanem, hogy érezze, tudni akarnak róla, felőle, még akkor is, ha ezt nem vallja be. Hogy miket néz a telefonjában, nem való megnéznünk, de a viselkedése lehet intő jel. Észre kell vennünk, hogy szórakozottabb, visszahúzódóbb, szomorúbb vagy dühösebb. Ennek okát csak beszélgetéssel lehet kideríteni. A kamasz nem szeret lelkizni, kivételek persze akadnak, ezért hárít, és ezt teszi keményen, úgy, hogy legközelebb eszünkbe se jusson a közelébe menni. Ezt nem szabad elérnie. Ugyanis, ha ráhagyjuk, ha azt gondoljuk, ugyan, hiszen a mi nyakunkban se lihegett apánk vagy anyánk, akkor bizony magára hagyjuk. Ezzel hibázunk a legnagyobbat.
Ha száz alkalommal förmednek ránk, nekünk szülőként százegyedszer is meg kell kérdeznünk, segíthetünk-e, akarnak-e egy jót beszélgetni, mert akármennyit döf is belénk az aktuális „sündisznó-magatartásával”, megjegyzi, hogy kérdeztünk. Azt is, miként reagáltunk a hagyjál békénre, vagy hogy hányszor próbálkoztunk. Ettől leszünk értékesek és fontosak a szemében. Ez a korszak se tart örökké, és kamasz gyerekünk lassan, de biztosan alakulgat, viszont nem felejt.
Ha „jók” akarunk lenni vele és hozzá, akkor nem hagyjuk békén, nem bízzuk a nevelést a barátokra és netre, nem hagyjuk ki a családi eseményekből, beavatjuk a családi legendáriumba, felidézzük neki, hogy mi se voltunk szentek.
A lényeg, hogy mindegy hány éves, nem az a legfontosabb, hogy mit vettünk neki, hanem hogy törődtünk-e vele. Már nem kell a légzésfigyelő és megfelelő lábbeli, a lelke sokkal fontosabb, mint az, hogy nagy kegyesen kijelentjük, hogy már nagy, nekünk nincs vele dolgunk. Dehogy nincs!
A miénk, és bár nem azt lessük, elesik-e a kövön és felsérti-e a lábát, vagy tud-e százig összeadni, lesznek sokkal nehezebb kérdések, amelyekre csak akkor válaszolnak, ha az évek folyamán olyan kapcsolatot alakítottunk ki, hogy érdemesnek tartanak bennünket a csevejre. Magyarán, a kamaszkor nem a nevelés, átnevelés időszaka, ezt addig megtehettük éveken át, viszont lehetünk jó partnerek a bajban, figyelő és befogadó felnőttek, akik tudni akarják, merre jár a gyerekük, hol iszik vagy drogozik. Hányan képesek megkérdezni ezt tőlük, amikor hajnalban beesnek a szobájukba? Hány szülő veszi komolyan a lánya szüzességét, a szexualitásról szerzett információit, hányan ültetik le és beszélnek nekik arról, hogyan kell nemet mondani a kábítószerekre, a nemkívánt szexre vagy bármilyen tevékenységre, ami illegális?
Sajnos, az nem jó mentség, hogy mi se kaptunk ilyesfajta felvilágosítást, meg bennünket se kérdezgetett senki, és lám…Nincs lám! Ez akkor sem volt jó, és most sem az. Láthatjuk, mennyi fiatal dobja el magától az életét, mert nem tudja feldolgozni a bántást, a csalódást és a kudarcot. Ha érett felnőttek vagyunk, akiknek szülő a státusza, akkor elsősorban nekünk kell meghallgatni őket, faggatni, figyelni, és ha nem vagyunk kompetensek, akkor segítséget kérni. Talán másoknak jobban megnyílnak, talán egy idegennek oldottabban mesélnek, főleg, ha gondjaik egy részét, mondjuk mi okozzuk tudatosan vagy anélkül.
Kedves okos és bölcs felnőttek! Ne csak a cumi és babakocsi kiválasztása legyen a fő feladatotok! A szülői szerep sokkal hosszabban kell, hogy kísérje a gyereket, mint az uzsonnásdoboz kiválasztása, vagy épp a gimnáziumé, ami majd irányba állíthatja őket a kívánt egyetem felé. Az út kacskaringós és rögös. Minden, de minden a családban kezdődik. A jó és a rossz is. Ezt ne feledjük, amikor másokat hibáztatunk baj esetén.
Kép forrása: Pinterest
