Ne várj rám!

"Napra pontosan húsz éve, karácsonykor találkoztak. Ő huszonkettő volt, Attila két évvel idősebb. A karácsonyi forgatagban ütköztek össze, miközben ő a barátnőjével bámészkodott, és szó szoros értelemben nekiment a fiúnak, aki forralt bort szorongatott. Nem forrázta le magát, de azért felszisszent. Ez merénylet, közölte vidáman, ő pedig zavarba jött, és elnézést kért. A Vörösmarty tér forgatagában még kétszer látta, ami nem volt kis dolog a turisták és a pestiek rengetegében. Egy lánnyal volt."

Napra pontosan húsz éve, karácsonykor találkoztak. Ő huszonkettő volt, Attila két évvel idősebb. A karácsonyi forgatagban ütköztek össze, miközben ő a barátnőjével bámészkodott, és szó szoros értelemben nekiment a fiúnak, aki forralt bort szorongatott. Nem forrázta le magát, de azért felszisszent. Ez merénylet, közölte vidáman, ő pedig zavarba jött, és elnézést kért. A Vörösmarty tér forgatagában még kétszer látta, ami nem volt kis dolog a turisták és a pestiek rengetegében. Egy lánnyal volt.

Legszívesebben odakiabálta volna neki a szokásos mondást, hogy harmadszorra fizet, de a lány miatt nem tette. Látszott, hogy együtt vannak, az is, hogy régóta, mozdulataik meghittek voltak, mégis úgy érezte, ebben a fiúban van valami, ami neki kell. Nem volt ő olyan lány, aki másokét szedi el, eszébe se jutott volna belerondítani a kapcsolatba, még ha tehette is volna. Viszont nem bírt nyugton maradni. Aznap, éjjel nyugtalanul feküdt a kollégiumi szobában, és hálát adott az égnek, hogy a többiek már hazamentek. Másnap úgy döntött, megpróbálja a lehetetlent. Hátha ott lesz megint a fiú. Ennél nagyobb ostobaságot senki nem gondolhatott, hiszen már volt a vásárban, biztos elege is lett, minek ment volna újra? A gondolat azonban belefészkelte magát a fejébe, és a kisördög csak azt suttogta, menjen. Még két nap van karácsonyig, ne üljön otthon.

 
 

Hó persze nem esett, de azért piszok hideg volt délután ötkor. Fejébe nyomta kötött sapkáját és a hozzá passzoló csíkos sálat, majd elindult. Érezte, hogy még egy zoknit  húzhatott volna, mert lábujjai kezdtek vészesen lefagyni.

A vásár azonban nem érzett semmit a hidegből. Csupa mosolygós ember, mind kíváncsi idegen, és a puncstól, bortól kipirultan bóklászott a kézműves termékek között. Mi a jó eget keres ott, kérdezte magától egyre mérgesebben. Hogy lehet ennyire ostoba? A fiú nem volt egyedül, egy szót se szólt hozzá, amikor meglökte, pontosabban csak jelentéktelen mondatokat,  erre ő egy tekintet miatt fagy meg.

A Luxus Áruház előtti bódénál megtorpant. Ott állt a srác. Nem vette észre őt azonnal. Bizonyos, hogy várt valakit, mert egy helyben toporgott, nem mozdult. Fázósan dörzsölgette a kezét, kesztyűje nem volt.

– Egy jó kis forralt bort esetleg? – lépett oda hozzá. A fiú tekintete megelevenedett.

– Megint? – kérdezte nevetve.

– Valami olyasmi!

– Akkor gyerünk, mert idefagyok a kövezetre!

Azzal elindultak. A legelső helyen vett neki italt, és minden tiltakozása ellenére kifizette.

A szél egyre maróban csípett bele az arcukba, mintegy figyelmeztetve, hogy nem jó odakint. Végül elgyalogoltak a kollégiumba, és a meleg szobában megosztották egymással életük addigi pillanatait.  Furcsa volt ez az egész, mert egyszer se értek egymáshoz. Attila, mert hát kiderült, hogy ez a neve, elmondta, hogy menyasszonya van, ha befejezi az egyetemet, elveszi. Régóta járnak, jó kapcsolat az övék. Jó… Akkor mit keres nála, kérdezte a lány nyíltan, de a fiú megvonta a vállát.

– Hidd el, én se értem magamat. Ha Jutka megtudná, biztosan megharagudna, pedig nem akarom megbántani. Viszont itt kell lennem.

– Itt kell? Ezt nem értem…

– Te miért kerestél meg engem? Ne mondd, hogy nem miattam jöttél! Már előző nap tudtam, hogy visszamegyek, ahogy te is.

– Igazad van, tudtam. Mondhatnám, hogy ez a végzet, de ostobán hangzik.

A fiú elmosolyodott.

– Talán minden végzet ostoba. Nem tudhatjuk, hiszen nem gyakran ér bennünket utol.

Bólogatott.

– Jó itt nálad! Otthonos – mondta egy idő múlva.

– Itt? Ebben a sima, barna szobában? Nem sok otthonosság van benne szerintem.

– Tudod, te vagy benne az otthonosság. Úgy érzem magam, mintha mindig ismertelek volna. Most meg csak hazaugrottam és beszélgetünk.

A lány elszomorodott. Miféle beszélgetés ez? Mit keres itt ez a srác, aki másnak a vőlegénye? Miért érzi ő úgy, hogy szerelmes lett? Az egésznek nem volt értelme, mégis jó volt. Lekapcsolta a villanyt, meggyújtott egyet a tartalékgyertyák közül, aztán megkérdezte, éhes-e a vendége.

– Semmim nincs már, mert hazamegyek holnap, csak zsír meg egy fél fej hagyma. Jó lesz?

A másnapos kenyér és a lilahagyma azon az estén gyertyafényes kivilágítást kapott. Csendben ettek, aztán kólát ittak, majd beszélgettek reggelig.

– Tudod, ha nem lenne Jutka…– mondta Attila.

– De van…

– Igen, és el fogom venni, már tíz éve megegyeztünk. Azóta járunk.

– Az jó hosszú idő…

– Pirkad – terelt a srác.

– Mi az, hogy! Reggel hét lett, de észre se vettem. Viszont istentelenül büdös van benn a hagymától – Ő sem akart már magukról beszélni. – Szerintem, mi vagyunk förtelmes szagúak.

Ezen mindketten nevettek. Valóban világosodott. Lassan és megfontoltan, ahogy téli reggeleken szokott. Attila az ágy szélén ült, ő a széken, és nézte a fiú barna szemét, hallgatta ismeretlenül ismerős hangját, és úgy érezte, nagy szemétség a sorstól ez a találkozás. Pokolian fájdalmas lesz elengednie, pedig nem is volt az övé egy percig sem.

– Tudod, hihetetlen volt ez az éjszaka. Mintha olyasmire találtam volna rá, amit rég elveszítettem, és most boldoggá tesz a tudat, hogy meglett – A lány beleborzongott a vallomásba. 

– Az a baj, hogy túl szépeket mondasz. Író lesz belőled, már látszik.

– Nem lesz. Azok éhen halnak. Közgazdász leszek, aki szabadidejében írogat.

– Verset is?

– Noná, mi mást? Rólad is.

– Rólam? Ki leszek benne?

– Még nem tudom! Talán egy beteljesületlen álom…

Nem csoda, hogy Jutka odavan érte, gondolta a lány. Úgy beszél, mintha a múlt századból maradt volna itt, miközben külsejében átlépte a 21. századot. Ez a kettősség a legnagyobb vonzereje.

– Rosszkor találkoztunk. Nem kellett volna.

– Igaz! – bólintott a srác. – És mégis. Nem lehet véletlen.

Mi lesz most?

– Nem tudom, de ne várj rám! Tudom, hogy azt hiszed, van számunkra remény, de nincs. Elveszem Jutkát, miközben…

Itt elharapta mondandóját. A lány elpirult. Szóval neki se egyszerű. Egy napja ismerik egymást, egy közös éjszakájuk volt, amit átbeszéltek, és mindketten tudták, hogy ez megváltoztatja a sorsukat. Ha mernek.

Nem mertek. Ő hazautazott. Attila valószínűleg megnősült. Nem cseréltek számot, nem keresték egymást a neten. Egy este volt, és semmi más. Mégis húsz évig élt. A lányban mindenesetre sokáig.

És húsz év múltán, amikor már a Luxus Áruház is eltűnt, a karácsonyi vásár sem volt olyan gyönyörű, mint egykor, meglátta Attilát. December 22-én öt órakor. Ahogy akkor. Forralt bort tartott a kezében. Nem volt rajta kesztyű és reszketett. A szeme azonban felfénylett, ahogy találkozott a tekintetük.

– Jó, hogy jössz! – mondta és átnyújtotta a poharat. – Gondoltam, jól fog esni.

Egyedül volt. Majdnem karácsony volt és az év ezen időszakában tudvalevő, hogy nem pihennek az angyalok. Kettő közülük összenézett és kacsintott odafenn. Jól dolgoztak aznap este.

Kép forrása: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here