Megpróbált erősen koncentrálni, hátha akkor beugrik neki valami halvány emlék. Egy kép arról, amikor ő egyedül, segítség nélkül valami igazán nagy dolgot tett meg. Jött-ment az üres lakásban, és morfondírozott. De nem jutott eszébe semmi.
Aztán általános iskola nyolcadik évének végéről felsejlett egy eset. Amikor is azért kapott egy egyest rajzból, mert nem vitt valami kerámia köcsögöt, amit azon az órán le kellett volna rajzolnia. Az volt az első, amikor az anyja mulasztott, és nem készítette be neki a felszerelést. De ez sem motiválta arra, hogy onnantól kezdve gondoskodjon magáról, a cuccairól, vagy esetleg terveket szövögessen és elkezdje megvalósítani. Minek? Úgyis mindig megoldódik valahogy.
A “valahogy” pedig nem más volt, mint az anyja. Aki óvodás korában is ugyanolyan szép rendet varázsolt a szobájában, mint érettségi évében. Aki mindig kipucolta a cipőjét, még akkor is, amikor a hófehér sportcipő volt a divat, és neki már negyvenhármas lába volt…
A felvételi lapot nem is látta – addigra már úgy hozzászokott, hogy a felnőttek döntenek helyette, és neki nem kell efféle dolgokkal foglalkoznia, hogy fel sem merült benne, hogy bele kellene szólnia egy formanyomtatvány kitöltésébe. Amikor neki kellett volna produkálnia valamit – mondjuk egy sikeres főiskolai felvételit – csúfos kudarcot vallott.
Persze, ekkor sem koppant arccal a földön – anyja telefonálgatott, pótfelvételik után kajtatott, és örömmel hozta a levelet: szeptembertől irány Szeged, a pontjai alapján csak felvették valahova.
A kisvárosi lét a legtöbb éppen érett diákból gyorsan kis felnőttet nevelt, ő azonban nem találta a helyét. A szobáját ellepte a retek, a hűtő mindig kongott az ürességtől. Ami leesett, eltört vagy tönkrement, az úgy is maradt.
Hiányzott neki a fővárosi pörgés – és az otthoni kényelem. Nyáron közölte, hogy szeptemberben nem megy vissza Szegedre. Az anyja hiába sírt és könyörgött, ő hajthatatlan volt.
A helyi kis üzem raktárában helyezkedett el – így fogalmazott, és roppant mód tetszett neki, hogy dolgozó ember lett – amelyben az volt a legjobb, hogy alig kellett megmozdulnia. Egy telefonnal és egy számítógéppel egészen jól elügyeskedett hétről hétre, hónapról hónapra. Volt, hogy nem vette fel, vagy nem válaszolt… de ezeket a kis malőröket mindig megúszta.
A raktár csődbe menése után évekig volt munka nélkül, de anyja ekkor is hűen segítette őt. – Úgyis mindig megoldódik valahogy!– nyugtatta anyját, ha az gondterhelten üldögélt a konyhában.
Hirtelen nyilallást érzett a szíve oldalán. Ahogy felidézte élete mérföldköveit, úgy érezte egyre inkább szorongatónak az előtte álló nehézségeket. Összecsomagolta és leragasztotta a következő dobozt, amit két markos legény már vitt is lefelé a lépcsőn. A régiségek, a könyvek és a ruhák sorsát már nagy nehezen elintézte… jönnek a bútorok, majd a lakás eladása…
– Fogalmam sincs, hogy fogom ezt kibírni, anya! – fordult hirtelen a szemüveges, ráncos arcú nő felé.
A falon lógó sötétbarna keretes fotó azonban nem válaszolt. Csak nézett szelíden, csendben, mint aki megtette a dolgát: hiszen ő egész életében csak szeretett és segített. Nem igaz?
fotó: Pinterest
