Az új lakók három hónapja költöztek be. Ideális párnak tűntek egy kisfiúval és egy kislánnyal. A fiú lehetett vagy hatéves, a húga pedig alig kettő. Mindketten szőkék voltak, fehér bőrűek és ritkán mosolyogtak.
Liza nem foglalkozott velük, a panelház negyedik emeletén már nem olyan volt az élet, mint anyja idejében, amikor összejártak a szomszédok, és a nyugdíjas nénik minden gyerekre felügyeltek, akit csak a házban láttak. Olykor a vendégeket is rendre utasították, de senki nem szólt érte, örültek, hogy valaki figyel rájuk.
Épphogy köszönt a szembe-szomszédnak, akinek János volt a neve, a feleségének pedig Ági. A férfi negyven felettinek tűnt, a nő alig harmincnak. Egy hete laktak ott, amikor megtörtént az első veszekedés. Olyan hangos volt, hogy a zárt ajtón keresztül is hallani lehetett. Épp a konyhában tett-vett, amikor a hangok eljutottak hozzá. Nem értette a szavakat, de a hangsúly kétséget sem hagyott afelől, hogy durva dolgok zajlanak odaát. Sütött az indulat a szóáradatból, és mindezt megfűszerezte némi ajtócsapkodás, pár csattanás. Nem tartott tovább negyedóránál, de annyi elég is volt. Amikor csend lett, Liza fellélegzett. Az járt a fejében, mennyire szerencsés, hogy férjével ritkán kapnak össze és akkor se ennyire durván. Aztán addig téblábolnak egymás körül, amíg kibékülnek, és nevetnek az egészen.
Remélte, hogy ez zajlik az új lakók közt is. Mivel már este hat is elmúlt, tisztában volt vele, hogy a gyerekek is részesei voltak az egésznek. Egy órával később, amikor hazaért a férje meg a lánya, el is mondta nekik. Egyiküket se kavarta fel a dolog, mert Léna telefonozott tovább, Misi pedig megrántotta a vállát és közölte, az ő dolguk. Így nem erőltette tovább a beszélgetést. Másnap reggel azonban összefutott a fiatal feleséggel a lépcsőházban.
– Már megint rossz a lift – mondta neki kedvesen. – Fél éven belül harmadszor romlik el.
– Nem gond – hangzott a válasz. – Jól fog esni egy kis mozgás.
Azzal a nő maga előtt terelve a fiát, kislányát meg a karjában tartva, elindult lefelé. Napszemüveg volt rajta, és a mosolya tele volt visszafojtott fájdalommal. Megütötte, esett le Lizának. Az a nyomorult féreg megütötte ezt a vékony, aszott kis nőt. Utána bámult, és feltűnt neki, hogy sálat visel, pedig meleg volt odakinn. Sima barna haja kitüremkedett ballonkabátja gallérjának hajtókája alól, és szemmel láthatóan igyekezett mihamarabb kijutni a házból. Liza nem akarta erőltetni a beszélgetést. Valószínűleg neki se lett volna kedve a szomszéddal csevegni, ha előző este megverték volna. Hosszan bámult utánuk az utcán, majd elsietett az ellenkező irányba. Egész nap a nőre gondolt, vékony arcára, kapkodó mozdulataira és arra, hogyan szorította magához a kislányt. Teste maga volt az élő felkiáltójel: baj van!
Pár napig csend volt, de aztán ugyanúgy estefelé, amikor már a gyerekek hazaértek a suliból, a felnőttek a munkahelyükről, elkezdődött a következő felvonás. A férfi üvöltött. Most érteni lehetett. Azt ordítozta, hogy elege van mindenből, utálja a kelkáposztát, és ha a nő nem csinál valamit a gyerekével, kidobja az ablakon egy váratlan pillanatban. Liza ereiben megfagyott a vér. Nem úgy hangzott, mintha viccelt volna. Melyik gyerek idegesíthette fel ennyire? Talán a fiú, aki már nagyobb volt és több csínytevésben lehetett benne, mint az apró kislány?
A nő válaszát nem hallotta, talán nem is válaszolt neki, de a következő, ami eljutott hozzá, egy óriási dörrenés volt, mintha a falhoz csapódott volna valami. Ekkor a kislány felsikoltott és jajgatva sírni kezdett. Liza letette a fakanalat, megtörölte a kezét a kötényében, és tudta, hogy nem fogja szó nélkül hagyni az egészet, ha még folytatódik. De nem folytatódott. A hangok megszűntek, a kislány se sikított. Hogy hogyan tudott ilyen gyorsan elhallgatni, Liza nem értette. Azt viszont tudta, hogy nem természetes ez a hallgatás. Mielőtt azonban átmehetett volna megnézni, mi történt, megérkezett a férje, és lelkesen mesélte, hogy úgy néz ki, új főnököt kapnak végre, és ennek mindenki örül, kivéve az a talpnyaló Viktort, aki az eddigi kedvence volt. Félig hallotta csak a beszédét. Nem figyelt rá, mert azon töprengett, milyen indokkal kopogjon be a szomszédba. Ha megteszi, vajon nem okoz-e ezzel nagyobb bajt? Mindenesetre kivette a sütőből a jénait, majd sietős mozdulattal az asztalra helyezte. Mielőtt férje bármit is mondhatott volna, faképnél hagyta.
A kopogásra senki nem nyitott ajtót. Ekkor megnyomta a csengőt, és azt nem lehetett nem hallani, mert hangja ellentmondást nem tűrően jelezte a látogató érkezését. A férj nyitott ajtót. A szikár, magas férj, akinek minden hajszála a helyén volt, Kék szeme hidegen fénylett. Mosolygott.
– Ne haragudjon! – mondta neki idegesen. – Csak a feleségét keresem. Megbeszéltük, hogy horgolok neki egy táskát, a méreteket akartam tisztázni.
János kimért udvariassággal szólalt meg:
– Sajnálom, de a feleségemnek erős migrénje van. Lepihent. Ugye, ráér ez holnap is? – Hangjában volt némi erőltetett szín, de az is lehet, hogy beleképzelte. Érezni lehetett, hogy még véletlenül se engedné, hogy Liza bejusson a lakásba. A tévé hangja halkan szűrődött ki a szobából, egyébként csend volt.
– Persze, nem gond! – felelte. – Akkor holnap.
Amikor becsukódott az ajtó, megérezte, hogy baj van. Nagyobb, mint gondolta.
– Hívjuk ki a rendőrséget! – szólt a férjének, aki már a második tányér krumplit tolta befelé.
– Képzelődsz! Ne avatkozzunk senki dolgába! Minden házasságban vannak rossz pillanatok.
Liza legyintett. Nem akart vitát, de tudta, hogy férjének nincs igaza. Idegesen járt-kelt a nappaliban, aztán kinyitotta a vasalódeszkát, és akkor hévvel kezdett vasalni, hogy a ház ura megcsóválta a fejét.
– Értsd meg! Nem lehet mindenbe beleszólni! – mondta neki és leheveredett a kanapéra.
– Nem lehet, vagy nem akarsz? – kérdezett vissza. – Abban a lakásban nincs rendben semmi.
Hallgattak.
Két napig nyugalom volt. Egyetlen egyszer látta a nőt, aki biztosan kerülte őt, ezt érezte. A gyerekek némán gyalogoltak mellette, és félelmetes udvariassággal köszöntek neki. Volt a hangjukban egy hatalmas adag letompított fájdalom. A fiú tekintete üres volt, a kislány pedig úgy kapaszkodott az anyjába, hogy kifehéredett az ökle.
Este aztán megint elhangzott a vészjósló mondat. Szinte ugyanabban az órában, percben. Mintha megkoreografálták volna. János azzal fenyegetőzött, hogy kihajítja a gyerekeket az ablakon, ha még egyszer elöl hagyják a játékaikat. Ági azt kiabálta, hogy nincs semmi baj. Nincs semmi baj! És ezt vagy öt-hatszor ordította, mintha önmagát akarta volna becsapni vagy nyugtatni.
– Hallod ezt? – kérdezte Liza a férjétől. – Hallod mit mond neki az a vadállat?
– Hallom, ki ne hallaná? Fogd fel, hogy nem avatkozhatunk bele. – A férfi az újság után nyúlt, de nem volt türelme olvasni, inkább az asztalra dobta.
– Liza, el kell fogadnod, hogy mások így élnek – mondta csendesen. – Tudom, hogy ez szörnyűséges, de örülj, hogy nekünk szebb életünk van.
Az asszony érezte, hogy már nem lát a méregtől. Haragudott mindenkire, de legfőképp élete párjára, aki közömbösen tűrte az eseményeket.
– Én nem tudom elfogadni ezt. És ha a gyerekeket is megüti? Mert az asszonyt bántja, az biztos.
– Ha ez így lenne, biztosan elmenne. Melyik nő szereti, ha verik?
– Ostobaságokat beszélsz! Lehet, hogy nincs hová mennie! Az is lehet, hogy fél, hogy elveszíti a gyerekeit.
A férfi a távirányító után nyúlt, és elfintorodott.
– Olyan nincs, hogy muszáj vele maradnia. Vagy ostoba ez a nő vagy gyáva.
– Nincs igazad. Valószínűleg ki van szolgáltatva. Nem tudunk róla semmit. Mi van, ha ez a szörnyeteg megteszi, amit mond?
– Te is tudod, hogy az emberek sok mindent mondanak. Beszélj holnap az asszonnyal, ha neked ettől könnyebb lesz.
Azzal elterpeszkedett, és látszott rajta, hogy részéről a beszélgetés le van zárva. Liza elmosogatott, visszarakta az edényeket a szekrénybe, majd elindította a mosást. Nyugtalansága nem csillapodott, bármit tett is.
Váratlanul feltört belőle egy emlék. Mintha már átélt volna hasonlót. Mintha része lett volna olyasmiben, amit hallott. Emlékeiben valaki már kiabálta ezt a három szót. Sikoltva, miközben az utcán futottak. Úgy harminc egynéhány éve…
Kép forrása: VistaCreate, Internet