Odett nyomoz – 8. rész – A szálak összekuszálódnak

“Amikor kinyitotta a bérház méretes fakapuját, rossz érzés kerítette a hatalmába. Kázmér bácsi nem ült a helyén, pedig beszélni szeretett volna vele. Alig bírt már szívdobogásával, mert a rossz sejtés percről percre jobban eluralkodott rajta. Szedte a lábát a lépcsőn, ahogy csak bírta.  A résnyire nyílt ajtó mögött azonnal látta, hogy anyja a földön hever. Belökte az ajtót, és odaugrott hozzá.
– Anyuskám! – kiáltotta. De az asszony nem felelt.”

A sorozat többi részét itt olvashatod

– Istenem – suttogta Odett anyja mellé térdelve. – Ugye, nem halt meg? Az asszony a hangra kinyitotta a szemét. Fájdalmasan elmosolyodott, de nem tudta titkolni mekkora öröm, hogy a lányát látja maga mellett.
Odett sírni kezdett a boldogságtól.
– Mi történt? – kérdezte kisvártatva. – Elesett? Vagy megcsúszott a padlón?
– Annyira öreg még nem vagyok – méltatlankodott az asszony. Érezhetően  lassan tért vissza belé a lélek. – Zárd be azonnal az ajtót!

Odett felpattant és bár nem értett semmit, igyekezett teljesíteni anyja utasítását. De mielőtt a kulcsot ráfordíthatta volna, kopogtak.

 
 

Félrehúzta a függönyt és látta, hogy Miklós az, kezében egy csokor virággal.
– Jöjjön gyorsan! – mondta neki. És ahogy a férfi belépett, már fordította is meg a kulcsot a zárban. Ez idő alatt Gitta néni feltápászkodott és sajgó fejét tapogatta.

Miklós tanácstalanul álldogált, mert senki nem kínálta hellyel. Érezte, hogy valami nincs rendben, de nem mert tolakodó kérdéseket feltenni. Odett látta,  hogy a fura helyzetben mindenki kicsit összezavarodott. Megpróbálta összeszedni magát és először a vendéghez fordult.
– Ne haragudjon, kérem, tegye le a kabátját! Foglaljon helyet! – Mutatott a kanapéra. Csak ekkor vette észre, hogy a komód fiókja kiborítva hevertek a földön.
Miklós próbálta átlátni a helyzetet, de nem sikerült neki. Így várt. Még mindig szorongatva a csokrot, leült.
– Anyuskám, nagyon fáj a feje? – kérdezte Odett. – Készítek egy finom teát, és minden rendben lesz, jó?
Az asszony bólintott. Végigmérte a jóképű idegent, és meg kellett állapítani, hogy a lányának remek ízlése van. A férfi bár akkor nem látszott rajta, mégis erősnek és határozottnak tűnt. Odett teavizet forralt, és pár pillanaton belül visszatért az illatozó csészékkel. Azon töprengett, merjen-e faggatózni a vendég előtt, közben meg lüktetett szívében az aggodalom.

Miklós ekkor kapott észbe és nyújtotta át a virágot a ház kisasszonyának.

– Mi történt? – kérdezte olyan bizalmas hangon, mintha mindig is a családba tartozott volna.
A lány térült-fordult és már újra a szobában volt.
– Egy vallomással tartozom – közölte- Valóban azért hívtam ide, hogy belenézzen a váltókba, de amikor pár perccel ezelőtt megérkeztem,  anyát a földön találtam. Maga meg épp akkor ért ide, amikor magához tért. Ezért van ez a sok kavarodás.
– Volt itt valaki – szólalt meg csendesen az asszony. – Feltúrta a lakást. Egy nyakéket keresett meg valami levelet.
Miklós álla leesett a döbbenettől. Odett szája elé kapta a kezét.
– És megtalálta? Mit mondott? Ki volt az? – kiáltotta egymás után a kérdéseket.
Az asszony megsimította a fején a puklit.
–  Ő bántotta magát? – kérdezte az ügyvéd. Közben azon töprengett, milyen ékszerről van szó. Nem emlékezett rá, hogy Odett említette volna. Aztán leesett neki.

A lány kitöltötte a teát, majd átölelte az anyját, akit a legjobban szeretett a világon.

– Igen, mert nem talált semmit. Dühös lett, és végül alaposan fejbevágott. – Odett most már tudta, hogy a sejtése nem volt véletlen.
– Hogyhogy nem talált? Láttam, hogy a fiókokat kiborogatta.
– Ez igaz, de ott nem volt semmi.
– De hát én odatettem!
– Meglehet – mosolyogott sejtelmesen az anyja. – A gyerekek mindig azt hiszik, hogy okosabbak szüleiknél.
– De mama! Eltette onnan?
– Persze, hogy el. Tudtam, hogy ott nem maradhatnak, túlságosan nyilvánvaló volt az a rejtekhely.
A két fiatal összenézett. Hihetetlen volt, hogy egy középkorú nő ilyen ravaszsággal át tudott verni egy dörzsölt fickót. Igaz, hogy nem teljesen sikerült, de legalább időt nyertek.
– Még szerencse, hogy nem lett nagyobb baja – jegyezte meg Miklós. Amikor a kockacukorért nyúlt, véletlenül hozzáért a keze Odettéhez. Aztán még egyszer. A lány elpirult, és megint eszébe jutott a kívánsága. Bár megcsókolná ez a férfi! Olyan vágyat érzett iránta, hogy egyszeriben elszégyellte magát. Délelőtt Péter, délután Miklós? Micsoda kegyetlen játéka ez a sorsnak? Egyszerre két férfi miatt dobog a szíve? Sosem volt csapodár, sőt túlságosan higgadt is volt, erre ez a bolond tavasz elé sodor két különleges embert.
– Hívjunk orvost azonnal! – közölte a vendég határozottan.
Semmi szükség sincs rá, jól vagyok – tiltakozott az asszony. – Nem szeretném, ha elterjedne a házban a dolog, mert itt mindenkinek van valami titka, és sose lehet tudni, hogy kiben milyen szándék rejlik.

Odett bár nem helyeselte, belenyugodott. Valóban nem gondolt bele, mivel is jár majd éjféli akciója. Naivan azt hitte, hogy majd senki nem tud róla? Egyre nyilvánvalóbb lett száméra, hogy egy piszkos ügybe keveredett.

Kitöltötte a teát és egyre elkeseredettebben gondolt meggondolatlan tettére. De hát semmi mást nem akart, mint teljesíteni, egy haldokló végakaratát! Ez azonban egyet jelentett azzal, hogy nagy veszélynek tette ki mind anyját, mind önmagát.

– Sajnos a baj nagyobb, mint gondoltuk, az az ember biztosan vissza fog jönni – mondta Miklós. – És lehet, hogy legközelebb nem hagyja ennyiben. Ki kell hívni a rendőrséget!
– Nem! – kiáltotta a lány. – Akkor nem tudom teljesíteni a halott akaratát. Megígértem.
– Kislányom, úgy hiszem, te nem érted, hogy itt már nem csak a becsületről van szó.
– Nem vagyok már gyerek, pontosan tudom, csak szeretnék jobb megoldást találni.

Miklós elmosolyodott. Odett lelkes volt, naiv és végtelenül becsületes. Hihetetlenül szépnek látta csillogó szemét, amelyben a szenvedély tüze lobogott. Mégsem hagyhatta, hogy a vesztébe rohanjon.

– Mindketten veszélyben vannak, ezt meg kell értenie! – jegyezte meg. – És különben sem tudjuk, kit illet meg az ékszer. A legjobb, ha megszabadulnak tőle, de akár csapdát is állíthatunk a támadónak.

A korán sötétedő tavaszi alkonyatban a három összeesküvő elmosolyodott. Még Gitta néni is, akinek erősen sajgott a feje. Ki gondolta volna, hogy unalmas élete ily módon felkavarodik pár óra alatt? Nézte a fiatalokat és eszébe jutott, hogy valaha pontosan ilyen hévvel és rajongással szerette Odett apját, aki elhagyta, mert nagy kalandokra vágyott. Ettől újra összefacsarodott a szíve.

Ez alatt a körfolyosós ház földszintjén egy szivarozó férfi figyelte Odették ablakát. Látta az érkező vendéget, és elmosolyodott. Úgy döntött, nem mozdul még egy ideig, mert a sietve távozót is látta, akit jól ismert. Nem tudta elképzelni, vajon mit kereshetett náluk az az alvilági figura.

– Mire gondol, Miklós? – kérdezte a váratlanul beállt csendben Odett.
– Menjünk a rendőrségre, és meséljen el mindent, jó? Aztán majd velük együtt kitaláljuk, hogyan tudnánk megszabadulni a fickótól.
– Menjetek csak, nem lesz semmi baj! – mondta Odett anyja is . – Nem nyitok ajtót senkinek. Muszáj valamit tennünk, mert ha visszajön, nem biztos, hogy nem tesz valami szörnyűséget velünk.

Odett vette a táskáját és már nyitotta is az ajtót. Önkéntelenül belekarolt a férfiba a folyosón. A karja mintha mindig is beleillett volna Miklóséba. Ilyen fajta bizalmas viselkedésre semmi nem adott okot, de a lány úgy érezte, van valami, ami összekapcsolja őket: ez a titokzatos ügy, amelyről még nem lehet tudni, vajon jól sül-e el. Még visszanézett és megnyugodva látta, hogy Gitta néni behúzza a függönyt, és hallotta, ahogy a kulcs megfordult a zárban.

A rendőrség alig két háztömbnyire volt, így gyalog tették meg az utat. Alig beszélgettek, de a csend jól esett mindkettőjüknek. Vannak olyan csendek, amelyek még az ismeretleneket is közelebb hozzák egymáshoz, mert megérzik, hogy a lelkek azért hallgatnak, mert a testek túl hangosak lennének. Érdekes módon Miklós közelében Odettnek egy pillanatra sem jutott eszébe, hogy délelőtt még egy másik férfira is gondolt. Miklós nemcsak a karját fogta, hanem lassan a szívét is erősen tartotta.

A nyomozóirodában csak egy fáradt tekintetű úr üldögélt. Az egész szoba szivarfüstben úszott. A férfin látszott, hogy nem valami boldog, hogy egy fiatal pár megzavarja unalmát. Legszívesebben elküldte volna őket valami ürüggyel, de nem tehette.

Leültette mindkettőjüket, és amilyen türelemmel csak tudta, végighallgatta a lányt. A hosszúra nyúlt beszámoló alatt egyre jobban kikerekedett a szeme. Kétszer is elmondatta, milyen is a nyakék, és nem akarta elhinni, hogy ekkora szerencséje lehet egy fáradt tavaszi estén. Ha a lány nem hazudott, akkor megkerült a két évvel ezelőtti rablásból származó gyémánt nyakék, amelyről már rég lemondtak, pedig egy vagyont ért. Ezért a hírért valószínűleg ki fogják tüntetni, sőt elő is léptetik, ha rendben megkerül az ékszer. A főtanácsos felesége pedig örömkönnyeket fog hullatni, miközben imába foglalja a nevét.

Elvigyorodott és csettintett egyet. Van olyan nap, amikor váratlanul a szerencse kegyeltje lesz az ember. Viszont nem csak az ékszer a fontos, megkoronázná az egészet, ha elkapnák a tolvajt vagy a segítőket.

Odett, amikor befejezte a mesélést, fellélegzett. Látta, hogy a nyomozó nem kételkedik szavaiban. Miklós pedig úgy tekint rá, mint egy hősre. Hát kell ennél szebb dolog egy lány szívének? Aligha.

A nyomozó, aki nem mutatkozott be, elnyomta a szivarját, bólogatott.

– Kisasszony, szeretnék kérni valamit öntől – mondta óvatosan. – Jó lenne, ha az édesanyját elköltöztetné egy-két napra valahová. Az egyik emberem majd beköltözik a lakásukba,  és majd ott várja a támadót. Kérem, hogy adjanak róla pontos személyleírást!
– Édesanyám tudna ebben segíteni.
– Rendben! Menjünk is azonnal. Szólok a társamnak, hogy kísérjen el bennünket. A nyakéket is el kell juttatnunk a tulajdonosához. Nem hiszem, hogy hálátlan lesz.
– Mehetünk?

Odett bólintott és csillogó szemmel karolt újra Miklósba, aki csodálkozva látta, hogy a lányban nincs egy szemernyi félelem sem.

Előző rész
Következő rész

fotó: Pinterest

 

Imre Hilda
Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here