Egy lágy fuvallat, ami csiklandozza az arcomat…és abban a pillanatban már nyitódik is a szemem és egy másodperc múlva mosolyra húzódik a szám – a férfi, akit szeretek, hosszú napok elteltével újra mellettem lélegzik.
Csak nézem és amilyen hatalmas boldogság járta át a szívem pár másodperccel ezelőtt, hirtelen újra érzem, ahogy rám tör a félelem, mert tudom, hogy hamarosan el kell veszítenem Őt.
Mint egy örökség a múltból, mint egy lecke, ismétlődik most meg újra. Cipelem a terhét egy olyan kapcsolatnak, amelyben nem én voltam a főszereplő, hanem egy olyan nő, aki nem értékelte a szerelmet. Azt a szerelmet, amit ő megkapott a mellettem fekvő férfitól és amelyet nekem nem tud teljes egészében nyújtani, én bármennyire is vágyom rá.
Nézem ahogy ébredezik, ahogy az Ő szája is mosolyra húzódik, amikor meglát engem a kócos hajammal és a tulipán piros arcommal és azt mondja: Jó reggelt – miközben megsimogat és gyengéden megcsókol. A csókjában benne van minden, amit szavakkal elmondani nem is lehet. Az első találkozásunk, amely minden bizonnyal akkor és ott volt megírva nekünk, az első táncunk, amely nem egy vörös tűsarkús, romantikus, lassú tánc volt, hanem egy tornacipős, mindent elsöprő, pörgős ellenhatás és az első csók, amelyben csakúgy tomboltak a feromonok.
Az sors iróniája, hogy Ő mégsem lehet az enyém…
Tudom, hogy léteznek távkapcsolatok, melyek tökéletesen működnek, ahol a felek mindegyike akarja és vágyik a másik közelségére akkor is, ha 140 km választja el őket nap, mint nap egymástól. De vannak helyzetek, amelyek választásra kényszerítenek bennünket…
És az Ő választása nem itt van, hanem ott, ahol a gyermekei várják az iskola után és a kijelölt napokon, hogyha csak egy rövid ideig is, de az apukájukkal lehessenek és ugyanilyen választás a munkája, valamint a barátai is. És egy kis ház, melyet a válása okozta nehézségek után most újult erővel kell felépítenie, hogy majd újra kezdhessen benne egy életet…egy életet, amelyben én már nem leszek jelen.
És sajog a szívem, ha arra gondolok, hogy többé nem látom ezt az arcot, nem foghatom ezeket a kezeket, nem bújhatok a biztonságot jelentő karjai közé, de tudom, hogy még sincs más választásom. Nélküle kell élnem tovább az életem, elfogadni, hogy nem lehet velem, hogy soha többé nem beszélhetünk már, hogy nem üzenhetünk egymásnak, ez az, ami iszonyatosan fáj. De sokkal jobban fájna az, ha az életem része marad úgy, hogy közben azt érzem, hogy borzasztóan magányos vagyok, mert szinte sosincs mellettem.
Szóval fogom a választásom és összeszorult szívvel megosztom Vele…és csak néz rám azokkal a különleges mohazöld színű szemeivel és látom, ahogy könnyek gyűlnek össze benne és közben érzem, ahogy az arcomon megállíthatatlanul megindulnak az enyémek és szinte hallom azt is, ahogy mázsás súlyként koppannak a padlón.
De nem szól semmit, csak magához húz és úgy ölel, hogy érzem a szívében feltóduló emlékeket, nyolc hónap emlékeit egyetlen hosszú percbe sűrítve. Ő is tudja ez az utolsó, amikor megteheti még, így csak végig simít az arcomon, letörölgeti az érte ejtett könnyeket, mosolyt erőltet az arcára és feláll.
Miközben veszi a ruháit, néha még hátra néz, mintha Ő is szeretné emlékeibe zárni ezeket az utolsó pillanatokat. Mert tudjuk mindketten, hogy többé nem lesznek ébredés utáni közös kávézások az ágyban és nem lesznek a forró ölelések és csókok sem, amivel indulás előtt mindig búcsúztunk egymástól.
Csak az az egy, a legutolsó.
Itt áll most előttem és néz rám, de nem szól semmit, elfogadja azt, amin rövid időn belül változtatni sajnos nem tudunk. És még magához húz, olyan szorosan ölel, hogy a darabokra összetört szívem még egy pillanatra összeáll, hogy pár perccel később úgy hulljon újra millió darabra, ahogy a pillangók is tovaszállnak a hirtelen meginduló nyári zápor kezdetén.
„Csak akkor keress meg újra, ha azért hiányzom, mert szeretsz engem” – zokogom még halkan a fülébe, majd engedek a szorításon, mert tudom, hogy most már indulnia kell.
Még utoljára nyitom a kaput és a szívemet szorító fájdalommal nézek a lassan távozó kisbusz után, majd felvillannak az autó vészvillogó fényei, ami tudom, hogy azt üzenik számomra „Köszönöm, hogy mellettem voltál életem legnehezebb pillanataiban, sohasem lehetek eléggé hálás Neked mindezért.”
Már meg sem próbálom visszatartani, az érzések lavinaként zúdulnak rám és rázza egész testemet a sírás…de hirtelen egy kéz szorítását érzem a vállamon és egy egyre erősödő hangot hallok, mintha csak a távolból szólna hozzám: „Anya, anya, ébredj fel, csak rosszat álmodtál”. És abban a pillanatban nyitódik a szemem és a lányom aggodalommal teli arcát látom meg a félhomályban. A könnyeim még mindig folynak és a szívem is még felgyorsult ütemben dobog, de már ébren vagyok.
Fél év telt el azóta, hogy egy kora reggeli órán távozott életemből a szerelem… de az éjszaka mégis olyan nagy intenzitással törtek rám az emlékek, mintha csak újra éltem volna minden egyes fájó pillanatát. Felülök az ágyban, kihúzom magam és csak nézem a lányom együttérző arcát, majd végre döntök: szálljanak csak el azok a pillangók, elengedem őket, egyszer úgyis visszatérnek hozzám, ha eljön újra a tavasz…
