Mit ér az élet ötven után, morfondíroztam egyik reggel. Nem, minden reggel. Ez az a kor, amikor semmit nem lehet kezdeni önmagunkkal. Szültem két gyereket, nem hármat, hogy hasznos legyen, hanem csak kettőt, mert úgy ítéltük meg, ennyit fel tudunk nevelni odafigyelve, gondosan.
Ha tudtuk volna, hogy három a limit, talán bevállaltam volna még egyet. Most huszonöt a lányom, mondogatom is neki, hogy a gyerek darabszámra megy, szülni kell, mert ha megvan, minden jó lesz, no meg olcsóbb. Mi még nem voltunk ennyire felvilágosultak, akkor még azért vállaltunk utódot, mert szerettük egymást, és nem azért, mert csökkentse az adónk. Most ötvenegy vagyok, ami azt jelenti, hogy régóta feleség, aki nem tud varázslattal fiatalodni, de újat sem mutatni. Aki huszonhat év alatt nem mutatott be minden trükköt, annak már édes mindegy.
Ápolt vagyok, és sportos, de a rohadt életbe, nem harminc. Erőlködhetek én, ahogy akarok, de a térdem már jelez, a menzeszem kimaradóban van, és ereszkedik az arcbőröm.Tehetek bármit. Nézem a tükröt, és nem hazudok neki, ahogy ő se nekem. Amit látok, nem kellemes. Vannak reggelek, amikor anyám néz vissza, és ha tetszik, ha nem utálkozom. Anyám mosolya nem dob fel, mert felfedezem benne a keserűséget. Kb. annyi volt, mint most én, amikor apám elhagyta, mert kitört rajta a kapuzárási pánik. Pedig szép asszony volt, mutatós, akit a munkahelyén csodálnak, de a háta mögött utálnak, mert bár csinos, azért a térdén gyűrődik a bőr. Ezt a fiatalok vakon is észreveszik, hisz a mai világban semmi sem számít, csak a külső.
Jaj, ne gyere nekem a belső értékekkel, kérlek, utálom már ezt az ócska képmutatást!
Nem számít, mondod, akkor minek az új ruha, a krémek és az órád? Nemrég vettél sálat és táskát, a fiadnak századik cipőt, pedig tudod, hogy kinövi. Persze, hogy számít, a belső rejtve van, és ez talán jobb is mindannyiunknak. Képzeld azt a káoszt, hogy valami véletlen folytán láthatóvá válna minden, ami a fejünkben van!
Azt hiszed, lenne, aki vevő lenne mások ostobaságára? Biztos lehetsz benne, sőt még hiánycikké válna.
Szóval, itt állok átbukdácsolva az ötvenen, és nem tudom, mit kezdjek az életemmel. Már nem vagyok szuperanya gyerekeim szemében, hisz a saját életüket élik, saját problémáikkal, vagy azok hozadékaival. Nem érdeklem őket, újat nem tudok adni, mutatni, sőt én szorulok rájuk folyton. Elnézően mosolyognak rám, és minden igyekezetükkel azon vannak, hogy elnyomják, hülyének tartanak.
Barátnőim hol válnak, hol épp háborúznak otthon, nincs idejük rám, mert önmagukra sincs, hisz harcolnak egy láthatatlan ellenséggel, a szaladó idővel. Az idő gyűlöletes, mindent átfest, kifordít. Vonalakat húz azokra a helyekre, amelyek eddig simák voltak, lásd, az arcom, és eltörli onnan, ahol még fontos lenne észrevennem, például a számlákról.
Mi vár egy emberre, aki a B oldalt kezdi, amelyről száz százalékban tudja, hogy mindenképp rövidebb, mint az A?
Az A azért volt jó, mert üresen indult, és ahogy pörgött-forgott, egyre több lehetőséget kínált a változtatásra. Remélni lehetett, hogy vannak még hétköznapi csodák, hogy a mesék nem hazugok, csak épp bonyolultabban értendők, és a világban létezik valaki, aki pontosan összepasszol velünk.
A tévé lehet az oka, meg a mozi, hogy mindebben hinni tudtunk, vagy a tapasztalatlanság hitette el velünk, hogy ha tempósan haladunk az úton, a szikkadt talaj után egyszer virágos mezőre érhetünk.
Még van férjem, mondod, már az sem kis dolog. Én azt mondom, van mellettem valaki, akit elfelejtettem megismerni az együtt töltött évek alatt. Nem volt időnk egymásra. Jöttek a gyerekek, meg a munka, aztán a pénz se vetett fel bennünket, és a végén minden elszállt. A gyerekek elmentek, a munka változott, nem lehet már követni sem, és a pénz, amely sosem volt elég, hiánycikk maradt.
Mondd meg őszintén, mit reméljek? Miért van szükség az én életemre? Mit adhatok a világnak, amije nincsen?
Szeretetet? Ugyan. Tudást? Viccelsz!? Tapasztalatot? Kell az még valakinek? Nevetést? Ki kíváncsi már rá?
Valljuk be becsületesen és egyszerűen, hogy amit lehetett, megtettem, és már nem sok az, ami miatt jólesik az élet. Ne gyere azzal, hogy egészséges vagyok, meg mi lenne, ha betegséggel küzdenék vagy gépeken élném életem utolsó filmkockáit!
Igen, élek, gondolkodom, tudok levegőt venni, nem fáj semmim, de épp a semmi fáj legjobban. A szívemnek. Az, hogy nem válthatok meg világot, hogy már tudom, hogy az élet egyszerű és gyors, mint egy tavaszi áradás. Magával ránt, és ha nem figyelsz oda, könnyen a túlparton találhatod magad. Mi végre hát a szerda, a csütörtök és a május hatodika? Miért várnám már az őszt, ha enyhül a kánikula, vagy a decembert, amikor elfelejt esni a hó?
A B oldal a végtelen oldala. Azé a végtelené, ami egy helyben pörög. Nem gyorsul már fel soha, hanem húzni kezdi a dallamot, és abból lassan nyivákolás lesz. Ötvenes nő vagy férfi már nem úgy lesz boldog vagy szerelmes, ahogy régen. Óvatosan belepiszkál a parázsba, lesi, hogy van-e még szikra, és ha van, megijed. Ha nincs, megkönnyebbül, mert már semmi nem olvaszthatja le a szíve köré épített jéghegyet. Megnyugszik, és azt mondja, jó ez így.
Ne nézz így rám, realista vagyok, nem bolond. Most azt gondolod, nem érdemes beszélgetni velem, mert elveszem a kedved. Igazad lehet. Nem folytatom, kérsz egy pohár bort? Nem? Pedig azt mondják, még a szívnek is jót tesz. Én meg csak jót akarok neki.
Egy kis időre…
Kép forrása: Pinterest
