Szerelmem, Párizs – A varázslat – 3. rész

Sajgó lábamról lerúgom a cipőt, hátradőlök a taxiban és eldöntöm, mindent hagyni fogok. Történjen velem és köztünk bármi, mert, ami Párizsban történik, az ott is marad, nemdebár?

Az előző részeket itt olvashatod

Fekszem nyitott szemmel egy parányi szobában. Ablakomból rálátok az Eiffel-toronyra. Egy rakás vas, de elbűvölő. Nem lehet levenni róla a tekintetet. A mára gondolok, a találkozásra tízkor. Vajon érdemes? Ott lesz-e, vagy ez is a játék része volt? Fotós, biztosan sok szép nővel volt dolga, legyek én is egy azok sorában, akik nem mondtak nemet? Párizs és az agyalás nem jó kombináció, főleg, hogy pár órával ezelőtt még bátrabb voltam. Jóval bátrabb.

Hát jó, induljon csak a varázslat! Hajam laza kontyba tekerem, kissé kócos, de bohókásan vidám. Bézs ruhám merészen követi a testem vonalát, de pontosan annyira, hogy ne legyek közönséges. Lágy smink, könnyű szandál, és máris egyben vagyok. Hívok egy taxit, és gondolatban már a Louvre-nál járok. Még nincs hőség, szerelmes-kirándulós az idő. Vajon van ilyen? Nem kések el, azt nem szeretem, és nem tetszik nekem az efféle női rafkósság. Megette a fene, ha a késés miatt lennék csak érdekes. Nem tudom megelőzni őt, mert már messziről meglátom a hátát. Felismerem, mintha ez a hát eddigi életem része lett volna. Megérintem. Megfordul, arcán elterül az örömteli mosoly. Így örül nekem egy párizsi férfi, akitől pár órája váltam el.

 
 

Lehet-e déja vu érzésem anélkül, hogy lehurrogjam magam? Lehet. És abban a pillanatban, ott, a felhők képét lágyan elnyelő üvegpiramis mellett, megértem: én most ajándékot kapok. Nem kell skatulyába tenni, nem kell elnevezni. Ha könnyű kalandnak hívjuk értéktelenebb lesz? Ha szerelemnek, akkor meg nagyobb erővel bír? Nem is akarok ezen gondolkodni.

A sodró nap magával ránt, és az én fotósom ismeretlen kis utcákon át visz magával egy új világba. A kapukon túli udvarok sora kitárul. A Szajna lustán hömpölyög követve lépteink. Kezem kezébe simul, mintha puzzle darabok találtak volna helyükre a végtelenben. Már alkonyodik, amikor megállunk egy kis ház előtt a Rue de Thermopyles-on. Zöld zsalugáteres ablaka rám kacsint. A falon vadszőlő tör utat magának az égig.
Itt lakom – mondja végtelen természetességgel. – Feljössz hozzám?

Bólintok. Semmit nem szeretnék jobban, mint nála lenni. A zöld ajtó kitárul, és egy pazar, fénnyel átitatott helyiségbe lépünk. A nap ide örülni jár. Azonnal kiszúrom a szatén ágyneműt. Testem lángot fog. Kezének érintése perzselő tűz. Számon csókok vernek tanyát.
– Akarlak téged – közli kertelés nélkül. Én meg hagyom, hogy a gyors zuhany után testünk elmerüljön a szeretkezés örvényében. Párizsban vagyok, szeretve vagyok. Mi kell még?

Van a romantikának ennél magasabb fokozata? Fabien tökéletes francia szerető. Testemet úgy veszi birtokba, mint öröktől ragyogó kincset. Királynő vagyok a végtelenben. Ennél többet nő ritkán kíván.

Vágyunk összefonódásában testünk feléled. Eltűnik a tér és az idő. A gyomrom viszont hangosan megkordul, mire ő felnevet. A tökéletes napot vacsora koronázza. Ketten együtt, és baguette, sonka, sajt, paradicsom meg egy csipetnyi majonéz.

Nem, haza nem megyek. Maradok a hajnal első meleg sugaráig. Nem kérdezek, nem várok válaszokat. Még alszik a város, amikor leintek egy álmos taxit, és ragyogva viszlátot intek. Párizsnak, Fabiennek és a szívemnek.

Vége

fotó: Pinterest

 

Imre Hilda
Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here