Nem állítom, hogy könnyű volt megtalálnom Levente jelenlegi választottjának a lakását. Azt sem, hogy egyszerű volt odamennem. Azért mondom, hogy jelenlegi, mert ez tényleg pillanatnyi állapot. Vagy úgy hittem. Előre ítélkeztem, ahogy sokan, de az vesse rám az első követ, aki nem tette volna. Mit tagadjam, a kíváncsiság is hajtott, de semmiképp nem akartam botrányt. Viszont előjött belőlem a kisördög és mindenáron látni akartam Levente fejét, ahogy kettőnket összehasonlít. Volt ebben egy rakás önkínzás is, de hát nő vagyok, megy az nekem rendesen. Végül a céget hívtam fel, és a HR-es csajjal mindig jóban voltam, ő kiadta nekem Hella címét.
Hiába hívogattam a majdnem exem, mert nem így akartam tálalni neki, elvégre több, mint húsz év van mögöttünk, de sehogy se értem el. Valami elképesztő türelmetlenség és méreg szállt meg, ezért döntöttem úgy, hogy odamegyek. Már megbántam. Nyugodtan várhattam volna, szánalmas volt ez a lépésem.
Amikor ajtót nyitott az a csinos csaj, meglepődtem. Nem azon, hogy jól néz ki, hanem, hogy mennyire jól, és még hülyének se látszott. Menten elfutott a harag önmagam iránt. Minek kellett ez nekem? El akarok válni, nem kell a dráma. Én azonban képtelen voltam szabadulni a találkozás ötletétől.Vajon tényleg nem volt ott a férjem? Vagy hazudott? Miért tette volna? Ha meg nem hazudott, akkor szakítottak? A szakítás gondolata nem okozott különösebb örömöt. A magunk mögötti időt nem lehet semmissé tenni. A jót se, a rosszat se. Én nem akarom, hogy mi folytassuk. Nincs szükség a sebeink nyalogatására, mert ha egyszer felszakadnak, megint fájdalmas lesz a gyógyulás.Vajon miért döntött úgy Levente, hogy nem Hellával tölti az összes idejét? Vagy Zoé annyira beolvasott neki, hogy magába szállt? Ezekre a kérdésekre nem is kellene választ kapnom, eleve fel se kellene tennem magamnak. Mi közöm hozzá? Nekem az a dolgom, hogy a lányok életét egyengessem, amennyire csak tudom, és aztán ne feledkezzek meg önmagamról.Nem vagyok már fiatal, hiába lehetnék az új harminc meg az új negyven. Nincs ilyen. Pontosan annyi van, amennyi vagy. Érezheted te tizennyolcnak, de a tükör megmutatja, hogy harminc év nem múlt el egyik pillanatról a másikra. Rád rakta nyomait. Egy vonalat húzott a homlokodra, kettőt a szád sarkába, aztán a szemhéjadat csalogatta lefelé, és érdekes mód, még a szád se maradt a régi. Mintha bele akarna olvadni az arcba! Mintha közölni, hogy az már csak táplálkozásra való.
Mielőtt önsajnálkozásba mennék át, megjegyzem, a negyvennyolc, ha nem is az új harminc, azért nem az öregkor. Ki tudja, mi vár rám? Lehet, hogy akad valaki, akinek pontosan én kellek. Erre a gondolatra elfog egy jóízű röhögés. Persze, biztosan hetven éves, és neki friss hús lennék.
Ahogy végignéztem Hellán, az járt a fejemben, nem irigylem olyan nagyon. Levente makacs, meggyőzhetetlen és sokszor inkább fejjel megy a falnak, minthogy megalkudna. Otthoni munkákban sem jeleskedik, csak hosszas nógatás után.
Tény, hogy kedves és figyelmes is tud lenni, de azért ez is elmúlik egy idő után. Húsz év előnyöm van Hellával szemben, tudom, mit beszélek. Neki már nem az a szenvedély jut, amiben nekem volt részem, bár igen rövid ideig.Mindegy. Ez már nem az én dolgom. Talán anyának van igaza, aki azt mondta régen, hogy minden kapcsolatban mások vagyunk. Nem mindegy kivel élünk.Nekem előre kell tekintenem, épp elég lesz megosztozni a közös vagyonon, az apróságokon, amelyekhez emlékek kötődnek. A bíróság nem törődik a csip-csup dolgokkal, pedig nem a mosógép meg a hűtő a legfontosabb, hanem mondjuk egy keszthelyi bögre, amiből egyszerre ittunk, közben meg csorgott a pólónkra a kávé.
Ám ez a múlt. Minek emlékezni olyasmire, ami nem fordul elő még egyszer? Fura dolog ez a nosztalgia. Semmire sem jó, csak megmarkolja a szívünk, és csavarint egyet rajta: hadd fájjon az elmúlás. A kocsiban még egyszer megcsörgettem Leventét, hogy ne higgye, hátba támadom, majd amikor sokadszorra nem vette fel, írtam neki egy rövid üzenetet. Kértem, hogy szakítson rám időt, mert le kell ülnünk rendesen átbeszélni a dolgokat.
Gázt adtam, és egy ideig még kóvályogtam a városban, inkább csak azért, hogy ne kelljen hazamennem. Kis utcákat választottam, ahol alig volt forgalom, de jó volt a vizes utat bámulni, nézni a sáros járdát, a hulló leveleket. Már messze volt a nyár, az én régi életem is, de nem éreztem valódi szomorúságot.
Lassan azonban haza kellett mennem. Bekanyarodtam az utcánkba, leparkoltam egészen közel a házhoz, ekkor láttam meg a rendőrautót. Kiszálltam és elindultam a kapu felé.Valaki a nevemen szólított. Megfordultam, és két rendőr állt velem szemben, az egyik inkább toporgott. Idegesnek tűnt.
– Asszonyom! – mondta az idősebbik. – Rossz hírt kell közölnünk!
Éreztem, hogy elsápadok. Zoé? Fanni? Csak nem lett bajuk?
Kép forrása: Pinterest
