A jégmadár
Szilvatündér morcosan ébredt, ami igen gyakran előfordult nála. Virágszirom párnácskája nyomta a fejét, kénytelen volt egész éjjel forgolódni. Az sem sokat segített rajta, hogy mézes teát kortyolgatott. Hogy ne telepedjen rá rosszkedve, úgy döntött, elindul szamócát szedni egy finom pitéhez.
Megmosta rózsás pofikáját és a kamra polcáról felkapta kis fonott kosarát. A csepp kosár könnyedén imbolygott a karján, amikor felfelé emelkedett a hűs lombok árnyékából. Tudta, hogy az erdő szélén, ahol ritkulnak a fák, talál egy kis tisztást és ott terem a világ legédesebb szamócája. Ettől a gondolattól picit jobb kedve lett, bár a nyaka sajgott továbbra is.
A levegő tele volt mámorító gyümölcsillattal. Ahogy lefelé ereszkedett, ügyelve, hogy senki emberfia meg ne lássa, furcsa nyöszörgés ütötte meg a fülét. Nem volt ez igazi sírás, inkább csak valami panaszos nyafogás. Legalábbis annak tűnt. A sebes léptű patak enyhe kanyarulatában, egy bokor tövében jégmadárfióka kesergett. Szilvatündér úgy sejtette, nem jelent veszélyt, ha leszáll hozzá. A kék madárka meglepve látta, hogy a levegőégből egy pufók kislányka ereszkedik hozzá. Lila szoknyáján átragyogott a napfény.
Még soha nem látott tündért, ezért riadtan pislogott jobbra-balra, de sérült lába miatt moccanni is alig tudott.
- Ide ne gyere! – kiáltotta. – Nagyon éles csőröm van, és jaj lesz neked!
Szilvatündér megrettent. Kíváncsi volt, nem hitte, hogy az a valami ott ilyen félelmetes.
- Dehogy megyek, te puffancs!
Már majdnem tovaszállt, amikor a nyöszörgés újra kezdődött. Megfordult. Kis kosarát letéve merész léptettel csak elindult a hang irányába. Azonnal megállapította, hogy a nagyszájúnak tűnő icipici madár bajba került.
– Tőlem nem kell félned! – kiáltotta neki. – A csőröd nem riaszt meg.
A szerencsétlen jószág megrázkódott, nem lehetett tudni, hogy a fájdalomtól-e vagy az ijedtségtől.
– Ki vagy te? Még sosem láttalak errefelé – kérdezte látván, hogy újdonsült ismerősét nem tudja visszatartani attól, hogy a közelébe merészkedjen.
– Szilvatündér vagyok – felelte a kis röppentyű. – Azért nem láttál, mert nem akartam, hogy bárki meglásson engem. Mi történt veled?
A jégmadár felszisszent, amikor a lábát mozdítani akarta.
– A mamám ennivalóért ment. Szerettem volna meglepni azzal, hogy titokban megtanulok repülni.
– Hát amint látom, van még mit gyakorolnod – állapította meg amaz.
– Majdnem sikerült – hangzott a bánatos válasz.
– Majdnem, majdnem…– csúfolódott a tündér. – Ha erre jött volna a macska, nem sok köszönet lett volna a dicsekvésedből. .Ez így van. De most macska nélkül sem tudok örömet szerezni…
Szilvatündér elgondolkodott. Megszánta a szerencsétlent.
– Tudod mit? – kérdezte kisvártatva. – Gyorsan felviszlek a fészekbe és holnap eljövök hozzád. Megvárjuk a mamád távozását, és utána gyakorolhatsz nyugodtan. Én majd vigyázok rád.
– Hű, az nagyon jó lesz! – csillant fel a kicsike szeme.
A nagy örömben alig vette észre, hogy Szilvatündér óvatos mozdulattal felemeli, és már viszi is fel a fa ágán nyújtózkodó parányi fészekbe. Aztán gyorsan búcsút int neki, mert várják a piruló szamócák a ligetben.
Érdekes módon az apró mentőakció alatt a hős megmentő rosszkedve is elreppent a szelek hátán a nyakfájással együtt. És ez fel sem tűnt a már mosolygó tündérnek.
Kép forrása: Pinterest
