„A tabu szentként vagy tiltottként megnevezett bármely emberi tevékenységre vagy szokásra kiterjedő erős társadalmi tiltás vagy tilalom. Amikor egy szokás vagy tevékenység tabunak számít, akkor azt tilos folytatni, megtenni…A tabu áthágása lélektani teherként is súlyosnak számít.”
Azt hinnénk, hogy ma, amikor gyakorlatilag mindenről, de tényleg mindenről beszélnek az emberek a social médiában, és azon túl a net is a korlátlan érdeklődés, kérdések és válaszok tárháza, kevés olyan dolog létezik, amelyet elhallgatunk.
Miközben egyesek a kificamodott bokájukat is világgá kürtölik, míg mások a műtétjeik sorát, azalatt csendben elhallgatjuk a fontosabb dolgokat. Ezek pedig a súlyos betegségek. Vajon miért olyan nehéz ezekről beszélnünk? Kezdhetnénk talán azzal, hogy a betegséget tudomásul venni, elfogadni, és annak következményeire gondolni is komoly nehézség a legtöbb ember számára, ami egyáltalán nem meglepő a mai egészségügyi viszonyok közepette.
Az első dolog, ami elriaszt bennünket, az az a fajta lélektelenség, amellyel közlik, hogy a beteg rákos, és talán fél év múlva kap időpontot egy kezelésre, ha addig még él. Ez nem túlzás, mindenki tapasztalhatta már, akinek hozzátartozója, vagy épp ő maga megjárta a poklot. Mindezek után, hogy közlik az emberrel, hogy elindult a halálhoz vezető úton, és nem tudni, lesz-e kitérő, többféleképpen reagálnak a betegek, ahogy mindenre a világban. Van, aki ettől kezdve képes megállás nélkül panaszkodni, fűnek-fának részletezni a betegsége alakulását, de a nagyobb százalék néma hallgatásba burkolódzik.
Még mindig kapaszkodunk a szavak mágikus erejébe, és azt mondjuk, ha valamit kimondunk, valósággá válik. Ez általában a rosszra vonatkozik, ezért, ha tagadjuk, ha úgy teszünk, mintha minden rendben lenne, akkor talán az egész eltűnik egyik pillanatról a másikra. Sokan azért nem beszélnek róla, mert kímélni akarják családtagjaikat, és úgy hiszik, egyedül is végig csinálhatják a gyógyítás, a kezelések hosszadalmas és nehéz folyamatát. Akadnak olyanok is, akik nem akarják, hogy faggassák őket, mert a betegséget is a szerves részüknek érzik, nem akarják kiadni, mint a családi titkokat, amelyek évtizedek óta mérgezik őket, mégse képesek változtatni ezen. A legtöbbünket arra nevelték a szülei, hogy sose legyenek gyengék, főleg a férfiakat. A betegség viszont egyértelműen annak tűnik a számukra, ezért bármi áron, de meg akarják védeni az önmagukról kialakított képet.
A betegség félelmetes és kiszámíthatatlan, így tudjuk, hogy nem tehetünk sokat ellene. Ezért sokan elkezdik elsüllyeszteni önmagukba, sőt mindenkinek, akinek tudomása van róla, megtiltják, hogy beszéljenek róla. Ezzel kirekesztik a gyógyulás azon lehetőségét, amit a megkönnyebbülés, a részvét, a segítő szándék adhatna.
Vannak olyanok is, akik egyszerűen meg akarják szenvedni a folyamatot. Az egészséges ember számára ennek ténye feldolgozhatatlan, de mégis előfordul, hogy így akarják feszegetni a határaikat, még akkor is, ha a betegség nem egyszerű fogfájás, ami természetesen szintén nem elhanyagolható fájdalommal jár esetenként. Akad olyan beteg is, aki közel enged magához egy-két rokont, barátot, velük megosztja az érzéseit, de megtiltja nekik, hogy másokkal beszéljenek, ami azt jelenti, hogy a tabusítás bezárul.
Sokan erre azt mondanák, hogy nem szeretik világgá kürtölni a bajaikat. Érdekes módon az örömeinknél kevésbé vagyunk szemérmesek. Mindenesetre azzal tisztában kell lennie mindenkinek, hogy a felgyógyulás vagy a halál után is itt maradnak a hozzátartozók, akiknek fel kell dolgozniuk a történteket. Azzal, hogy elhallgattuk, tiltottuk a betegségről való beszélgetést, netán a halálhoz vezető út lépéseinek kivitelezését, nem változtattunk meg semmit a jelenben, de később, amikor már túllépünk a gyászon vagy a felgyógyulás következő szakaszán, szembesülnünk kell azzal, hogy akik maradtak, nehéz teher hordozó lesznek.
A betegség lelki része összetett folyamat. Nem hagyható ki belőle senki, aki nagyon fontos a betegnek: legfőképpen önmaga, a hozzá legközelebb állók, és mindazok, akik valamely módon tudnak segíteni.
A szavak ereje, ha már említettük, ebben az esetben sem elhanyagolgató. Betegnek lenni nem szégyen és nem gyengeség. Bár az sem új dolog a világban, hogy a társadalom ez esetben is két részre oszlik: betegekre és egészségesekre, és ez utóbbiak nem tudnak mit kezdeni az első csoporttal, azzal mentve magukat, hogy velük ez nem történhet meg, mert ők mindig odafigyeltek arra, mit ettek, mit ittak, stb.
Egyetlen dolgot tehetünk csak: nem szabad magukra hagynunk a beteget, még akkor sem, ha átmenetileg ezt kéri. Próbálkozzunk folyamatosan, éreznie kell, hogy fontos az élete, hogy szenvedésében nincs egyedül. A betegség és a halál a legkínzóbb gondolatok sorát váltja ki az emberekben, meg kell tanulnunk, hogy a tőlük való félelem nem tartja vissza az érkezésüket. A 21. század valósága nem kedvez azoknak, akik nem fiatalok, nem egészségesek, nem szépek, nem soványak. De ezeken mi magunk tudunk csak változtatni, de nem akkor, amikor már késő, amikor már bánhatjuk a gyávaságunkat. Nem a halálhoz kell erősnek lennünk, hanem az élethez, hogy másokat segíteni tudjunk méltósággal megküzdeni a legsúlyosabb időkben is.
Kép forrása: Pinterest
