A gyűrűs eset után három napig alig szólt hozzám. Nem főzött, és amikor értem jött, nem beszélgettünk a kocsiban. Ez rosszul esett, mert nem direkt hagytam el az ékszert, bár a szívem mélyén tudtam, hogy valóban nem jelent jót. Pláne, hogy soha nem veszítettem még el semmit fülbevalón kívül. Talán a kezem tiltakozott.
A sorozat többi részét itt olvashatod
Akkor még hinni akartam kettőnkben, mert nem sokkal előtte ajánlotta, hogy költözzek hozzá, praktikusabb lenne mindnyájunknak. Beleegyeztem, és ennek a következménye az lett, hogy a lányom nem állt szóba velem.
Gyűlölte a nagy házat, ahol volt ugyan külön szobája, de nem érezte otthonának, ahogy én sem. Vad kamasz volt, aki szemernyit sem akart alkalmazkodni, főleg nem egy másik családhoz, no meg Szilárd gyerekeihez. Egész nap duzzogott, barátnőinél lógott, vagy könyörgött, hogy hadd maradjon egy-egy napra apró lakásunkban. Tizenhat volt, nem hagyhattam magára, de némi engedményt tettem. Nem tudtam, mi a jó döntés… Ha arra kényszerítem, velünk lakjon, utálni fog, ha meg hagyom, hogy maradjon, akkor magára marad, hiszen nem tudok kétfelé szakadni.
Így maradt az a lehetőség, hogy együtt. Ettől a pillanattól kezdve két tűz között voltam. Szilárd annyira volt kedves a lányomhoz, amennyire muszáj volt a látszat kedvéért, Panna viszont tüntetően kerülte, és ha alkalma volt, bosszantotta. Például az asztal mellett telefonozott és hiába kértem, ne tegye, láttam a dacot az arcán. Direkt csinálta. Ha már muszáj volt ott élnie.
Észrevétlenül egyre rosszabb állapotba kerültem. Minden nap kiderült valamiről, hogy rosszul csinálom. Mosogatni sem tudtam alaposan, nemhogy elpakolni, de a fokhagyma pucolásban sem jeleskedtem. Aztán a lakás takarításában is vétettem. Mindezek mellett nem voltam elég lelkes és odaadó szerinte.
Pedig a reggeli műsor majdnem tökéletesen működött: kávé az ágyba, majd le a lépcsőn, megölelni őt, aki a tízóraimat csinálja és a lányomnak is, meg persze a fiának, aztán mosolygás, suli, csók, hadd lássa mindenki. A suli előtt elkövettem egyszer azt a hibát, hogy megfordulva integettem neki, na ettől kezdve ezt is kellett. Ő állt a zebra túlsó végén és nézte, kivel állok szóba, és az első szünetben megint a telefon.
Az egyik kolléganőm azt mondta utólag, hogy egy éven át nem látott nevetni. Ebből én semmit nem vettem észre. Adva volt egy férfi, akinél laktam, aki gondoskodott rólam és a lányomról, úgy éreztem cserébe csupa apróságot kér. Nem lehetek hálátlan.
A szex maga volt az unalom. Utáltam a lélektelen, unalmas mozdulatokat, de ha húzódoztam, mindig elmondta, hogy az előző nővel az évi 365 estéből alig maradt ki 10-15 alkalom, annyira jó volt együtt. Így nem tudtam kibújni, mert megbántani nem akartam.
Közben megismertem őt, és rejtett fenyegetéseit. Nem felém, csak a más emberekkel kapcsolatban mesélt történetekből. Viccesen megjegyezte egy óvatlan pillanatban, hogy a vadásznál mindig van ásó a kocsi hátuljában, és ha olyat lő, amit nem szabadna, simán el tudja ásni. Mint minden mást, ami zavarja.
Továbbra is gyakran jártunk az erdőbe, hol cserkeltünk, hol meg etettük a vadakat. Ezeket a pillanatokat nagyon szerettem, mert gyönyörű volt az erdő ősszel, tavasszal, de télen is.
Egy napon, amikor a mosást intéztem, bejött a mosókonyhába és kellemetlen hangon azt kérdezte, tényleg muszáj mindig mosnom? És a törülközőket sem kell állandóan cserélgetnem. Persze, könnyű nekem, hisz nem én fizetem a számlákat. Amikor megfordultam, hogy elmondjam neki, hogy én fontosnak tartom a gyakori cserét, elkapta a csuklóm, és megszorította. Végig mosolygott, amikor szemembe nézve kérte, ne tegyem, takarékoskodni kell, nem lehet mindig szórni a pénzt.
Már nem jártunk el megünnepelni a hónapfordulót, és a virágok is elmaradtak. Egyre kevesebbet főzött, de én ott voltam, és megcsináltam, igaz, sose egészen jól. Egy tejszínes francia krumpli volt a kedvencem, amelyhez nyers krumpli kellett. Karikára vágtam és egy jénaiba szórtam, hogy utána sózzam, borsozzam. Mellettem állt és sütött belőle az idegesség. Megkérdeztem, mi a baj, erre közölte, hogy a krumpli karikáknak rendben kell állniuk. Kiborította mind és szépen sorba rakosgatva visszahelyezte.
– Hát nem szebb így? – kérdezte elégedetten. Valóban szebb volt. Viszont a hagyma, sajt és a sonka kavalkádjában összesülve teljesen lényegtelennek tűnt.
Már említettem, hogy nélküle egyszerűen nem hagyhattam el a házat. Egy nap épp a garázsban dolgozott, amikor úgy döntöttem, bicajozok egyet. Csak odaszóltam neki, hogy majd jövök, jó munkát. Felpattantam, és kikerekeztem. Esküszöm, boldog voltam, ahogy a langyos napsütésben egyedül gurulhattam a városka utcáin.
Követett. Észrevettem, nem volt nehéz. Amikor megláttam, lefékeztem és megkérdeztem tőle, miért. Azt válaszolta, vigyáz rám, mert egy olyan szép nő, mint én ne kószáljon egyedül. Nem voltam, nem vagyok szép, ezt mindig is tudtam, és lassan már kivert a víz, amikor ezt hallottam tőle, vagy leírta az ominózus cetlikre, amiket a szendvicsem mellé csúsztatott.
Idővel már viszolyogtam a papíroktól is és olvasatlanul dobtam a szemétbe őket a szendviccsel együtt, amelytől már hányingerem volt. Ma sem tudok vastag baguettre feszültség nélkül pillantani.
Ha valaki most azt kérdi tőlem, miért nem szakítottam, a válaszomat nem fogja megérteni. Nem tudom. Az egész kapcsolat nem volt pokoli, vagy én nem vettem észre, hogyan változom meg. Szilárd nem volt mindig undok, beszólós, sőt a dicséretet továbbra is fegyverként alkalmazta. Bármit akartam elintézni, vagy csak elmenni, venni egy kabátot, csizmát, ő biztosan velem jött és beleszólt mindenbe. Nem erőszakosan, csak hangsúlyozva, hogy jó az ízlése. Többször megjegyzést tett mintás harisnyáimra és térd feletti szoknyáimra, amellyel én biztos, hogy pasizni akarok. Amikor megismert, akkor is hasonlóképp öltözködtem, de nem zavarta, mert nem voltam a tulajdona. Bezzeg utána. Nem éreztem mindig minden pillanatban, hogy el vagyok nyomva. Mivel gyerekkoromban is nehezen fogadtak el a szüleim, nem dicsértek, nem szeretgettek, a bennem kialakuló önbizalomhiány nem adott erőt a változtatáshoz.
A tavaszi szünetben két kemény dolog is történt, de én még mindig nem értem meg változtatásra. Egy biztos, már néha féltem tőle. Hallottam a telefonban beszélni másokkal és egy-egy fura megjegyzés hallatán leszűrtem, ez az ember veszélyes. Azok a mondatok, hogy el kellene törni a lábát valakinek, akkor majd megtanulja hol a helye, meg hogy vannak emberei, akik sötétben szívesen elkapnák azt a valakit, nem voltak biztatók.
Továbbra sem tudtam, mivel foglalkozik, és ő nem igyekezett beavatni a dolgaiba. Úgy hittem, hogy míg én tanítok, azalatt ő irányítja a céget, mert az biztos volt, hogy kora délutántól otthon volt. Nem ült a gép előtt folyamatosan, nem látszott rajta, hogy agyondolgozza magát. Valahogy nem volt egy olyan pillanat sem, amelyben megkérdezhettem volna nyugodt szívvel, mit csinál. Tudtam, hogy nem fog választ adni és a tekintetében benne lesz, hogy semmi közöm hozzá, én csak legyek szép!
Előző rész
Következő rész:
fotó: Pinterest
