Te csak legyél szép! – 4. rész

Már javában benn jártunk az őszben, de az én szemem nem nyílt ki. Voltak apróbb megjegyzések, amik nem tetszettek, de úgy gondoltam, minden kapcsolat súrlódásokkal jár, én meg nem az a fajta vagyok, aki azonnal megfutamodom. Különben is úgy neveltek, hogy a gondok azért vannak, hogy megoldjuk őket. A megfutamodás egyenlő a gyávasággal.

A sorozat többi részét itt olvashatod

Azok a férfiak, akikkel előzőleg találkoztam, mind rosszabbnak tűntek. Amit viszont nehezen bírtam el, az a folytonos együttlét volt.

Nem maradhattam egyedül, vagy a saját lakásomban, mert jelenetet rendezett. Nem kiabálósat, hanem érzelmi zsarolósat. Az rosszabb volt. Vállaltam délutáni korrepetálást háznál, és ki hinné, de még oda is elvitt, és értem jött. Amikor egyszer szóvá tettem, hogy erre nincs szükség, hosszan a szemembe nézett és annyit mondott, nem értékelem az igyekezetét. Szörnyen sajnálja, hogy félreértem őt, pedig nincs kocsim, ő csak meg akarja könnyíteni az életem. Mit mondhattam volna erre? Igaza volt, valóban nem volt kocsim, ő ezt kihasználva szorított kalitkám sarkába.

 
 

Egyszer futólag megemlítette, hogy olyan cége volt, amely emberek megfigyelésével foglalkozott. Komoly kapcsolatai vannak felsőbb körökkel és tulajdonképpen bejáratos bárhová, még az akkori belügyminiszterhez is, akinek privát száma benne volt a telefonjában. Elmesélte, hogy számítógépeket és telefonokat is simán le tud követni és figyelni tudja, ki mit csinál rajta. Ez komolyan megijesztett, mert nem tudtam, vajon tényleg létezik-e ilyesmi, vagy csak engem figyelmeztet, ha netán a volt szerelmem dolgait figyelném a neten. Egyszer belenézett a telefonomba és az orrom elé tolta a mentett üzeneteket, amelyek persze csak emlékek voltak, és más néven futottak. Én ahelyett, hogy kivertem volna a balhét, megszégyenültem és a szeme láttára töröltem mindent, hogy megnyugodjon. Vigyorgott és közölte, hogy ez így van rendjén azok között, akik szeretik egymást. Én ebbe beleborzongtam.

Pár éve, amikor egy barátnőmmel egy romantikus filmet néztünk, a nő azt találta ki, hogy a férfi zakójának zsebébe apró cetliket csúsztat, és azokon szerelemesen üzen. Ezt akkor hihetetlenül csodálatosnak tartottam és arra vágytam, hogy ez egyszer nálam is bekövetkezzen. Akkor még nem tudtam, hogy a kívánságok beteljesülése nem mindig okoz boldogságot.

A csodálatosságának fokozása abban is folytatódott, hogy ágyba kaptam a kávét. Mindig ugyanolyat, mindig ugyanúgy. Ha felébredtem előbb, el kellett játszanom, hogy nem vagyok ébren, hogy ő behozhassa. Persze egy ideig ez mulattatott, de amikor nem kértem kávét, vagy közöltem, hogy teát innék, ideges lett. Úgy tette le a bögrét az ágy melletti szekrénykére, hogy az koppant, és ki is löttyent a kávé. Rám pillantott szemrehányóan, hiszen én megint nem értékeltem eléggé a kedvességét. Ez rosszul esik neki, jegyezte meg, de szemében inkább haragot láttam, mint csalódást. Így megittam a tejeskávém aznap is, másnap is, és mindig.

Ha ezzel végeztem, lefutottam a lépcsőn és megöleltem hátulról, hogy ne haragudjon. Ezt egyszer a kapcsolatunk legelején tettem, és azonnal szokásommá kellett, hogy váljék. Míg én zuhanyoztam, ő tízórait csinált nekem. Két hatalmas kiflit, amit vastagon telerakott szalámival, sonkával és uborkával. Volt benne vagy öt réteg. A számba is alig fért. Amikor viccesen elmondtam neki, hogy meg sem tudok enni két ekkora adagot, rám kiáltott.

– Akkor add oda valamelyik szeretett gyerekednek! – kiáltotta gyűlölettel.

A szendvicseket alufóliába csomagolta és mindkettőbe belecsúsztatott egy-egy sárga cetlit. Az egyiken annyi állt: szeretlek, a másikon hosszan ecsetelte, hogy milyen szép vagyok. Soha nem jó, kedves, elszánt vagy bármi, csak szép. Az elején ezek tetszettek. Gyűltek a fiókomban és úgy éreztem, tényleg teljesül minden kívánságom. Bezzeg később, amikor már változott a helyzet.

Hónapok alatt csúszott ki lelkem alól a talaj. Már nem voltam határozott, ügyes nő, aki addig az életét remekül kordában tartotta. Már azon izgultam, hogy a törölközők egyforma hosszan lógjanak a szárítón, a csirkemellet fel tudjam kockázni szó szerint azonos nagyságú kockákra. Egyedül már nem jártam sehová, és ha kiderült, hogy lyukas órán elrohantam befizetni a telefonszámlám, akkor kíméletlenül ostorozni kezdett. Azzal gyanúsított, hogy biztosan találkozgatok másokkal, vagy épp lefekszem velük. Tiltakoztam, de nem hallotta meg.

Amikor el akartam menni a könyvtárba, hogy kiszellőztessem a fejem, inkább kocsiba tett és három utcányira elgurult velem, mondván az ő házából nő gyalog még nem sétált ki. Nem tudtam erre mit lépni, inkább sokáig bóklásztam a könyvek között, hátha megnyugszom.

Mindezek mellett minden hónapban megünnepeltük a találkozásunkat és hatalmas virágcsokrot kaptam, mondván ő boldog mellettem.

Én teljesen összezavarodva figyeltem az eseményeket. Hol szép, sőt mi több, tökéletes volt minden, hol meg kiderült, hogy semmiben nem vagyok elég jó. Továbbra sem akartam Milánóba menni, erre azt mondta tréfásan, elvisz mást.

Egy-egy estén, amikor rájött a mesélhetnék, felidézte az előttem lévő nőket. Mindegyik idióta volt, nyávogós vagy pedig élhetetlen. Volt, amelyik rosszul főzött, kiderült róla, hogy ostoba, pedig doktornő volt, de akadt olyan is, aki az ágyban fadarabként viselkedett. A létező össz nő silány minőségű hozzám képest, tette hozzá mindig. Még a beceneveiket is elsorolta: Egérke, Muci, Nyulacska meg ki tudja mi… Én Cica voltam. Évekig kivert a víz, ha ezt a becézést valakitől meghallottam. Abban reménykedtem, hogy én nem jutok ennek a sok buta nőnek a sorsára, akiket ő leszólt. Szerettem volna, ha büszke rám, ha kiváló embernek tart, pláne jó tanítónak, hiszen láthatta, mennyit dolgozom otthon. Nem így lett.

Ahogy közeledett a karácsony, nem tudtam eldönteni, hogy van-e jogom az ő házában díszíteni. Nem éreztem otthon magam, csak egy megtűrt vendégnek, ezt azonban nem mondtam ki soha. Végül megkérdezte, hogy legyen, szeretnék-e fát, én meg bólintottam. Előkereste a régi díszeket, amiket ő vett, és csodálatosak voltak, mert a felesége elvitte a még drágábbakat. Arra volt esze, jegyezte meg.

Igaz, hogy ő csalta meg, miatta váltak el, de azt elfelejtette, ugyanis csakis a nő lehetett a hibás, amiért sor került a válásra. Ő nem. Ha a nő másmilyen, nem lett volna szükség, hogy mással vigasztalódjék. Mivel nem ismertem, elfogadtam Szilárd verzióját az elhanyagolt, rosszul öltözködő, stílustalan exről. Pedig volt rá pénze, jegyezte meg sokszor, az ízlést azonban nem lehet boltban venni.

Karácsony előtt egy nappal váratlanul átnyújtott nekem egy gyűrűt. Nem igazi lánykérés volt, azt mondta, kapok szebbet, csak kíváncsi volt, hogyan reagálok. Persze megörültem a gyűrűnek, a házasságra viszont nem mondtam semmit, mert nem is kérdezte. Azt hiszem, titkon fellélegeztem.

Két héttel később elveszítettem a drága fehérarany gyűrűt. Persze tűvé tettem érte mindent, mert féltem, hogy nagyon megbántódik, mégis az járt a fejemben, amit az egyik kolléganőm mondott: ugye, tudod, hogy ez nem jó jel? Sejtettem, de még mindig nem voltam benne egészen biztos.

Ezek után azonban sűrűsödni kezdtek a rossz dolgok.

Előző rész
Következő rész:

Te csak legyél szép! – 5. rész

fotó: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here