Csúnya március volt. Hol havas eső, hol meg hó esett, teljesen beszorultunk a házba. Mindenki beteg lett, kivéve engem. A tavaszi szünet szürke napjainak egyikén Szilárd fia, az én lányom és ő is otthon kókadozott. Amikor Szilárd elaludt a kanapén, eszembe jutott, hogy meglepem őket valami finomsággal, közben beugrom a patikába, és hozok mindenkinek vitamint, torokfájásra valót.
A sorozat többi részét itt olvashatod
Így is tettem. Csendben, hogy ne zavarjak senkit, elosontam. Utólag visszagondolva piszkosul élveztem, hogy egyedül mászkálhatok a kisvároska utcáin. Eddig a nyolc hónap alatt egyszer sem adatott meg, mert ő mindenhová elvitt, amit én a szavaival élve nem tudtam értékelni, pedig hordozta a picsámat. Ezt már később vágta a fejemhez, amikor már nem a kedves és aranyos Szilárd volt, hanem az, aki megfenyegetett a szavaival.
Mindig úgy adta tudtomra, ha valami nem tetszett neki, mint egy tanmesét. Más volt a főszereplője, régebben történt, de tudtam, hogy nekem szól, és nem lehetett félreérteni.
Egy alkalommal csak fél mondatban annyit közölt, hogy őt nem szokták elhagyni, mert aki megteszi, nagyon megbánja. Talán ez nem tűnik elsőre rémisztőnek, de egy kapcsolatban hallani, egészen annak tűnt. Szóval képben voltam. Ha elhagyom, megkeserülöm, mint az előző nő, Renáta, akit nem sokkal a szakítás után kitettek a jól fizető munkahelyéről, pedig hatalmas kölcsöne volt. Csak finoman tette hozzá, hogy ő, mármint Szilárd remek kapcsolatokkal rendelkezik, mint már mondotta.
Szóval a szabadság minden pillanatát élvezve jártam a várost én, aki régen egy ügyes, belevaló nő voltam, az elmúlt időszakban pedig már egy lassan elfogyó, törékeny akaratú, örömtelen ember lettem. Hangsúlyozom, ennek akkor nem voltam tudatában. Inkább úgy hittem, sok a hibám, ügyetlen vagyok, és mennyire jó, hogy van végre valaki, aki vigyáz rám, vagy ügyel, hogy ne csináljak hülyeséget. Hogy előtte sem csináltam, vagy csak ritkán, az nem merült fel akkor bennem.
Vettem gyümölcsjoghurtokat a fiának, a lányomnak kekszet, neki pudingot, no meg egy vagon gyógyszert. Nagy büszkén hazacaplattam, mert milyen jó fej vagyok, és biztosan mindenki boldog lesz egy kis semmiségtől. Épp nyitottam a bejárati ajtót, amikor felébredt. Álmosan jött le a lépcsőn, és szinte földbe gyökerezett a lába, amikor meglátott. Kérdezte, hol jártam. Mutattam neki, erre elkezdett kiabálni. De csak két-három mondat erejéig, utána fagyosan közölte, hogy ostoba vagyok, ha ezt hiszem, most jót cselekedtem és különben se gondoltam másra csak magamra, mert a szomszédok látták, hogy egyedül megyek el, tehát azt gondolhatták, fasírtban vagyunk. Ebből a házból nem lehet csak úgy kisétálni, mert akkor róla azt fogják gondolni, hogy nem képes előteremteni nekem a feltételeket a jólétemhez. És így őt fogják becsmérelni, de persze én, aki önző és nemtörődöm vagyok, még arra sem vagyok tekintettel, hogy neki mi a jó. Pedig ő értem mindent megtesz. Csak álltam földbe gyökerezett lábbal és nem is értettem, mit mond.
Próbáltam szólásra nyitni a szám, de egy legyintéssel leállított. Csalódott bennem, többet nézett ki belőlem, hisz mindig azt mondogatom, hogy én megértő vagyok, vágta oda még elmenőben. Fogtam a szatyrot, gépies mozdulatokkal kipakoltam és bementem a lányomhoz.
Ő rám nézett és nem mondott semmit.
Egy hétig nem szólt hozzám, de én nem akartam cserbenhagyva a fiát lelépni, mert épp felvételire készült és naponta tanultam vele.
Pár nappal később, közölte, hogy beugrik Pestre az irodába, ha kell valami, vele mehetek. Untam már otthon lenni nála, gondoltam, jó lesz, ha kimozdulok. Kocsiba szálltunk és elindultunk az autópályán. Nagyon gyorsan mentünk. Én nem bírom a gyorsaságot, félek. Sorba szorítottuk le a kocsikat, a fia visítva röhögött ezen, de én kértem, hogy lassítsunk. Nem akarta meghallani, hanem elkezdett arról sztorizgatni, hogy volt anyósát egyszer hogy megszívatták, amikor elvitték a Balatonra. Kétszázzal mentek, az öreglány meg majd összecsinálta magát. És ez annyira jó történet volt, hogy hangosan röhögtek, én meg iszonyatos félelemben néztem a sebességmérőt. Talán ez volt az első olyan pillanat, amikor valóban a máz mögé láthattam. Félelmetes és ijesztő ember bújt meg mögötte. Ekkor már nem akartam tőle semmit. Viszont elmenekülni nem tudtam. Pontosabban nem volt meg hozzá a bátorságom. Sejtettem, hogy mindenre képes és attól tartottam, talán én is elveszítem a munkám, a bérelt lakásom és ezzel együtt a fizetésem. Ha pedig ez bekövetkezik, ki fog gondoskodni a lányomról, akinek ugyan van apja, de igencsak hanyagolta őt.
Múltak a hetek és nem tudtam kitalálni, mi legyen. A körülöttem élők azt látták, hogy remek kapcsolatban élek, el vagyok kényeztetve, főznek is rám, mert kezdet kezdetén ezt lelkendezve elmeséltem. Nem kellett volna. Ami annyira jó, hogy nem tűnik már igaznak, az nem is az.
Egyszer-egyszer kihallgattam egy telefont, amelyből kiderült, hogy gond van a céggel, azt is megtudtam, hogy valami sikkasztásos ügy is megy a háttérben, de persze semmi konkrétum nem jutott el hozzám. Nem is bántam, úgy éreztem, jobb, ha nem tudok semmit. Fura telefonok érkeztek és néha egy-egy furcsa ember jött-ment, mindig azt mondta rájuk, hogy vadásztársak. Lehet, hogy azok is voltak, csak nem biztos, hogy őzre vadásztak.
Tíz hónapja tartott a helyzet, amelyben már csak a látszatot tartottuk fenn. Éltünk egymás mellett és én nap, mint nap megtapasztaltam, hogy milyen fantasztikusan manipulál mindenkit. Biztos voltam benne, hogy el kell jönnöm, csak nem tudtam, mi lesz a következménye. Féltem tőle, de a fenyegetéseken túl nem nyúlt hozzám. Éreztem, hogy nem sok választja el, de nem tette meg. Viszont már nem mentünk cserkelni, mert én mindig kibújtam alóla. Hol a fejem fájt, hol a gyomrom. Nem akartam egy rossz mondatom miatt az erdőben végezni elásva úgy, hogy soha senki nem talál rám. Elvégre egy jó vadásznál mindig van ásó. Puska meg pláne.
Az utolsó erdei kaland tette fel az i-re a pontot, amikor kiderült, hogy nem vagyok tanulékony, és ennyi idő alatt nem jöttem rá, hogy az erdőbe nem készül az ember feltűnő színű ruhában. Amikor meglátott sötétkék felsőben, kis híján kidobott a kocsiból. Majdnem elbőgtem magam, de tudtam, hogy a gyengeséget gyűlöli. Kérdeztem, átöltözzek-e, legyintett. Most már úgy hiszem, hogy azért úsztam meg a nagyobb balhét vagy a súlyosabb következményeket, mert utolsó pillanatban beugrott a fia a kocsiba, mert kijelentette, hogy kedve van fémkeresővel bóklászni.
Nem tudom, mi lett volna, ha nem jön. Ettől a pillanattól kezdve azonban véget ért a vadászat kettőnk közt, pedig pár hónappal azelőtt még meg akart tanítani lőni. De nem bizonyultam elég jó tanítványnak, mint a főzésben, takarításban és a pakolásban sem. Talán semmiben sem. Lassan ő is rájött, hogy Milánóban nem fog velem kávézni, de elengedni nem tudott, mert azt veszteségnek élte volna meg. Nem csak annak, hanem személyes kudarcnak. Így ott lógtam a levegőben és vártam a kedvező alkalmat a szakításra. Ekkor voltam életem legrosszabb formájában. A szemem tompán fénylett az arcomban és szinte sose mosolyogtam már, csak ha ő rám nézett és nem tehettem mást.
Előző rész
Következő rész:
fotó: Pinterest
