Amikor eltervezzük, hogy mik leszünk, ha nagyok leszünk, nincsen rálátásunk jövőbeni foglalkozásunkra. Tulajdonképpen nem is tudjuk pontosan, mi mivel jár, milyen emberi és anyagi vonzata van, maximum sejtéseink lehetnek.
Minden változóban van, így a mai emberek viselkedése is, amely nem kortól, hanem normáktól, neveléstől, etikától és még sorolhatnánk, mitől függ. Minden szakmában előfordul, hogy törtetnek, megaláznak, belegázolnak valaki lelkébe, és az is, hogy bármit teszvalaki, mindig lesz olyan ember, aki rossznak találja. Mindenkor hangoztatjuk, hogy legfőképp magunknak kell megfelelnünk, de ez sok munkahelyen nem hangzik elég megnyugtatónak.
Vannak olyan foglalkozások, ahol többrétegű ez a megfelelési kényszer, vagy épp akkora az elvárás, hogy az lesz belőle. Ilyen munkák közül kiemelném az egyik legfontosabb területet, amely bár úgy tűnik az évek során elveszítette a presztizsét, mégis rengeteg új feladatot és követelményt állít a dolgozók részére. Ez pedig a pedagógus munkája. Legyen az óvodapedagógus, alsóban tanító, vagy épp felsős, esetleg középiskolai tanár.
Az elmúlt évtizedekben kimagaslóan nagy változások mentek végbe az oktatói, nevelői munkában, ezalatt a szülők, gyerekek hozzáállását, elvárásait értem. Azt mondjuk gyakran, hogy tudtad, mit vállalsz, akkor ne panaszkodj. De egy főiskolás vagy egyetemista nem sejti, mi vár rá, mert elképzelése sincs arról, hogy miket fog megtapasztalni. Az egyik legfájóbb, amivel nap, mint nap szembesülnie kell egy pedagógusnak, a folytonos támadások össztüze.
A legtöbb ember azt képzeli, hogy ért hozzá, ezért követel, számonkér, parancsol, dirigál. Ha nem úgy működnek a dolgok, ahogy szeretné, fenyegetőzik. Félreértés ne essék, ez a szakma, bár szeretjük hivatásnak nevezni, semmivel se különb, mint másoké, de azt el kell mondanunk, hogy igen nehéz, még akkor is, ha nem látszik annak. A benne élők, dolgozók nem tökéletesek, persze hogy hibáznak, tévednek, munkájuk nem mérhető optimálisan, mert arról, hogy mit és hogyan tanul meg a gyerek, nem egy ember tehet. Hatással van rá a környezet, a média, a barátok és persze azok is, akik tanítják. Ezért mindig lesz, aki felülbírálja őket. A baj akkor kezdődik, amikor a szülő nem tudja elfogadni gyereke képességeinek korlátait. Vagy épp nincs kibékülve a módszerekkel, elvárásokkal, ezért bántó megjegyzéseket tesz. Az különösen megterhelő és szomorú, amikor a kolléga gyerekét tanítja valaki, és nem felel meg az adott kolléga-szülőnek.
A mai gyerekek rég nem azok, akik régen. Fegyelmezni alig lehet őket, mert feljelentést tesznek a szülők. Nevelni pokolian nehéz, mert nem hallgatnak a jó szóra, a régi értékeket félreseprik, és otthon se szabnak nekik határokat. A pedagógiai tanulmányok során senki nem mondja el, hogy ordítozni fognak majd az oktatóval, azt se, hogy csúnya dolgokat vágnak a fejéhez, vagy becsmérlik, nem beszélve arról, hogy a gyerekek egy része sokkal durvább, erőszakosabb, mint 15-20 évvel ezelőtt.
Szintén nem esik szó arról, hogy már egy alsós úgy visszaszól, hogy az ember ereiben megfagy a vér, vagy emlegeti a felmenőket, esetleg röpködnek a szájából a k és b betűs kifejezések. Arról nem beszélve, hogy az integrálásnak az is következménye lett, hogy olyan gyerekek kerülnek be egy osztályba, akik mérhetetlenül agresszívek, akiknek valóban nehéz elmagyarázni, hogy ne verekedjenek, csúfolódjanak, de azt is, hogy a szabályok rájuk is vonatkoznak. Nem, az egyetemen senki nem világosít fel arról, hogy semmibe vesznek, hogy olyan dolgokat vágnak a tanító, tanár fejéhez, amihez nincs joguk, és még a szülők se mondják, hogy ezt nem lehet, mert ez tűrhetetlen.
Ha valaki egyszer is bepillant egy iskolaudvarra, láthatja, hogy egészen másfajta játék folyik már ott, mint valaha. Ez is változáson ment keresztül. A gyerekek egy része unalomból piszkálódik, lökdösődik vagy verekszik. Egyesek számára a játék addig tart, amíg őket nem éri sérelem, értsd nem esnek el vagy ütik meg magukat. Addig a taszigálást, a másik cibálását vagy gúnyolását játéknak minősítik. Ugyanez vonatkozik a felsőre is, ahol bántalmazni szóval és zsarolni minden módon természetes folyamat akár, pontosan addig, amíg a fagyi vissza nem nyal.
Senki az égadta világon nem tanítja meg egy pályakezdőnek, hogyan kezeljen egy agresszív, rugdosódó gyereket, vagy egy olyan kamaszt, aki 180 cm magas, és egy pillanat alatt a földbe tudná döngölni a tanárát, aki rossz jegyet adott neki. Arról se szól a fáma, hogyan lehet a gyerekeket megvédeni önmaguktól és a többiektől, nem utolsó sorban a szüleiktől, akik önbíráskodnak, és nekimennek más tanulóknak, pedagógusoknak is. Hogy jogosan-e vagy jogtalanul, az most nem kérdés, mert a tettlegesség, a szóbeli inzultus semmilyen módon nem elfogadható.
Az iskola az a hely, ahol egy gyerek élete felét, van, aki háromnegyedét tölti. Akad olyan is, aki csak ott tud érvényesül, de olyan is, aki a poklot éli meg minden nap. Ugyanígy vannak ezzel az ott dolgozók is, és mielőtt valaki azt mondaná, lehet váltani, mind tudjuk, hogy ez nem könnyű. A pedagógustársadalom elöregedett, nehezen mozdul, még nehezebben alkalmazkodik az újhoz. A fiatalok már rájöttek arra, hogy nem sok babér terem nekik a pályán, és itt nem a pénzről van szó, hanem a fejlődésről és az elismerésről. Nem csoda hát, hogy egyre kevesebben merészkednek erre a területre, mert macerás, sok méltatlansággal jár, miközben a jutalom késik vagy elmarad.
Amikor valaki erre azt mondja, hogy bezzeg régen meg lehetett fegyelmezni 35-40 gyereket is, hiszen akkora osztályok voltak, gondoljon a korabeli módszerekre, a pálcára, arra, hogy a gyerek odahaza is megkapta a magáét, ha az iskolában nem úgy szólt, vagy csak nézett, ahogy szabad lett volna. Ma nincs semmi, ami megállítaná, ha ütni akar. Az intők, megrovók és egyesek nem állítanak meg senkit, ahogy a mocskos beszéd sem törlődik, ha egy beírás kerül a naplóba.
Ha úgy tűnik, pesszimista ez a szemléletmód, akkor kérem a kedves olvasót, sétáljon el egy iskolaudvar mellett, és hallgasson bele a tanulók beszédébe, álljon meg, és figyelje egy keveset a gyerekeket, és talán megérti, hogy erre, ami ma zajlik az iskolákban, nincs felkészülve senki, aki már 20-30 éve a pályán van.
Hogy van-e remény a változásra? Talán. Hatalmas összefogásra és társadalmi átalakulásra van szükség ahhoz, hogy az emberek megértsék, hogy minden ember fontos, hogy minden ember munkája elismerést érdemel, és azt is, hogy nem, nem ért mindenki a focihoz, a tanításhoz, ahogy repülőgépet vezetni se tud mindenki, mert látta a tévében hogyan kell.
Kép forrása: Pinterest
