Az én autóm okos, ahogy a telefonom, a tévém, mert nem hiszem, hogy odataláltam volna a kórházba nélküle. Vagy az is lehet, hogy az emberi szív mégis többet elbír, mint gondolja? Így lehetett, mert mire leparkoltam (én, nem a kocsi!), addigra kezdtem magamhoz térni. Gergely egészséges, nem kaphatott se sztrókot, se infarktust, ebben biztos voltam. Ne kérdezze senki honnan jött ez a fene nagy erő belém, de ott volt, és eszembe jutott a fogadalmunk: nem, senki nem tudhat rólunk, mert ha kiderül, hogy nem viselkedünk a társadalmi normák szerint, belerondítanak a barátok, rokonok és a gyerekeink, akik hivatkozhatnak bármire, legtöbbször önző érdekeiket tartják szem előtt. Gergely lánya különben se egyszerű eset. Ha sorozatot néznénk, ő lenne a legkisebb, de legszámítóbb szereplője a családnak. Elkényeztették, hol anyja, hol apja rajongta körül, és későn engedte el a kezét az ex-szülői páros, így többet képzel önnön fontosságáról. Tudom, ez a gonosz mostoha szövege, de én nem vagyok se gonosz, mostoha meg pláne, hiszen a lány harminc, nem vágyik anyucira. Mindezt az apja mesélte nekem józanul, tudva, hogy alaposan elrontották a nevelését. Mindemellett erőszakos és törtető.
Engem viszont csak az érdekel, hogy meg ne lásson. Hogy pontos legyek, ne tudja meg, hogy érdeklődöm az apja után, mert abból csak baj lesz. Ezért kiszállok, és úgy teszek, mintha más beteghez jönnék látogatóba. Besétálok az épületbe, nyelem a förtelmes kórházszagot, és felemelt fejjel haladnék tovább, amikor egy ráérős nővérke megszólít:
– Segíthetek? – kérdi ártatlan arccal, és majdnem megmondom neki az igazat, annyira szépen néz rám, de megrázom a fejem.
– Köszönöm, most hozták be az anyám! – válaszolom.
– Tényleg? Csak egy urat hoztak, akinek kificamodott a bokája – hadarja, majd rájön, hogy nem kellett volna kikotyognia, ezért elfintorodik.
– Már erre is mentőt hívnak? – faggatom döbbenten.
– Jaj, ne is mondja! Mi is meglepődtünk, pedig itt aztán lát mindent az ember! – mielőtt cinkosan összekacsintanánk, egy másik nővér haragosan odaszól:
– Gyöngyi! Jönnél? A hatosban rád várnak! – A fiatal, alig lehet húszéves, és bizonyára nem fővárosi, hallom a kellemes, ízes akcentusát, elpirul, és már ott sincs.
Én meg rendezem a gondolataim. Gergely lenne, akiről beszélt? Meglehet, és majdnem elnevetem magam. Elindulok a folyosón, és abban bízom, hogy megpillantom a szerelmem lányát, hogy kapjak némi tájékozódási alapot. A filmekben és a valóságban is elég könnyű beosonni egy kórházba, ha akarnék, el is bújhatnék, hogy később meglessem, mi is zajlik odabent. Akarja a fene. Az első emelet folyosóján nincs mozgás, jön a második, és annak a végén valóban meglátom a szálegyenes, merev arcú, de csinos nőt, aki beszélget egy orvossal. Hallom, amint azt mondja neki, hogy az apja fontos ember, és tegyenek meg érte mindent. A pénz nem számít.
– Hölgyem! – feleli kimérten a kopaszodó, gondterhelt arcot vágó doktor. – Ez csak egy ficam és némi agyrázkódás. És nem magánkórházban van, itt nem kell fizetnie.
– Tényleg! – kiált fel a lány. – Elfelejtettem, hogy ez Magyarország. De azt ne mondja, hogy nem fogadnak el hálapénzt!
– Nekem most mennem kell – hangzik a gyors válasz. – Jobbulást kívánok, és holnap már ki is engedjük az édesapját.
Ekkor megszólal a telefonom. Gergely az. A Spanyol. Elbújok az egyik kiszögellésben és felveszem.
– Nóra, ne ijedj meg, kórházban vagyok! – suttogja.
– Tudom! – felelem halkan. – Itt vagyok a folyosón.
– Mi? Itt vagy?
– Igen, követtem a mentőt.
– Atyám, ez maga a csoda! Ments ki innen, mert a lányom nem érti meg, hogy nincs komoly fejsérülésem, csak megbotlottam és bevertem az asztal sarkában. Mire feleszméltem, hívta a mentőt.
– Biztosan jól vagy? Beszélj az orvossal!
– Nincs semmi bajom, csak a bokám dagadt háromszorosára. Bent akarnak tartani, de eszem ágában sincs maradni. Hazaviszel?
– Persze, csak a lányodat kell lerázni.
– Szerinted, mit tegyek?
– Játszd el, hogy fáradt vagy, aludni akarsz, akkor majd elmegy!
Elneveti magát. Hallom, hogy a hangja a régi, és valóban semmi baja. Ki gondolta volna, hogy egy semmiségért is bent tarthatják? Ja, a pénz, jut eszembe. A kislány igencsak aggódhat, vagy valami más áll a háttérben?
– Jó, de siess, mert ezek mindjárt elvégeznek rajtam egy vazektómiát is, ha nem figyelek oda!
Most én nevetek. A lány elsétál mellettem, rám se pillant, az automatát bűvöli, majd egy kávéval a kezében visszasétál a szobához. Ez az „idősebb kor” átka: láthatatlanok leszünk a fiatalok számára. A szökésen gondolkodom. Pontosabban a szöktetésen. Nem bonyolult folyamat, csak menjen már el. Lapulok a fal mellett, várok, de nem történik semmi. El tudom képzelni Gergely fejét, aki rossz színész, és időbe telik neki, mire hozza az Oscar-díjas alakítást. Valami zajlik odabent, mert a lány ideges léptekkel kocog végig a folyosón, de mielőtt még elindulnék, vissza is fordul.
– A nyomorult életben, az a rohadt telefon! – mondja hangosan, és már siet is vissza.
Én, a láthatatlan nő, aki megnyugodva lesi a jelenetet, mosolygok. Ha tudná, ha sejtené, hogy apja milyen belevaló és dögös pasi! De honnan is jutna eszébe ilyesmi, hiszen az apja, akit én most kicsempészek a tudta nélkül a kétágyas kórteremből, ahol senki sincs rajta kívül, maga az Élet! Gondolom én, hogy aztán jókora meglepetés érjen. Bent fekszik ugyanis Béla bácsi is, akit rémképek gyötörnek, de ezt akkor még nem tudom, és a szöktetés lassú és egyszerű folyamatában az ő hangja lesz, ami felveri a kórházat:
– Nővérke! Lopják a beteget! – kiáltja, mire csúnyán rápillantok, de arcán őszinte aggodalmat, mi több, félelmet látok.
– Nem lopják! – mordulok rá, de Béla bá nem komplett, és tovább kiabál. Így azonnal beszalad egy ápoló, vele a fiatal, nővér, akivel az előbb beszéltem, és úgy merednek rám, mintha tényleg én lennék maga a Sátán.
– Mi folyik itt? – néz a férfi Gergelyre, aki felröhög, és közli, hogy haza fog menni, és én vagyok a privát ápolója. Ezért titkon belecsípek a fenekébe.
Mindez persze akkor zajlik már, amikor Dalma messze jár. Szerencsére.
– Rendben, saját felelősségre távozhat! – mondja Arnold. Nem, nem ismerkedtünk meg közben, rajta van a köpenyén a neve.
– Helyes! – bólint Gergely. – Eszemben sem volt maradni egy ficam miatt. – Arnold megcsóválja a fejét, ránéz a kórlapjára, és bólint. – Alá kell írnia a papírokat! – jegyzi meg.
– Ha kell, anyámat is eladom, csak mehessek! – hangzik a válasz. Béla bá felnyerít, és egész arca megtelik színnel.
– Már értem, miért szökteti meg a szépasszony! – kiabálja be. – Maga egy humorzsák!
Én meg állok és bámulok, majd eszembe jut, hogy ez eredetileg egy randi nap akart lenni és az is lett, csak a helyszín változott, meg történt némi gikszer, de azért minden rendben van. Hazaszállítom majd a bicegő urat, aki a szemét forgatja, és cifrákat gondol. Látom az arcán. A terv azonban sikeres, mert Dalma nem tudja meg, mi történt, csak Béla bának ne járjon el a szája. Gergely elindul, kis segítséggel, nekem azonban még van egy kis beszélgetni valóm az öreggel, így intek neki a fejemmel, majd lemaradok.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest