Első osztályt kezdeni nem könnyű sem a gyerekeknek, sem a szüleiknek. A szülőknek többek között azért sem, mert az óvoda után, ez óriási lépés, már teljesítményt vár el, megszűnik a könnyed lazaság, ami az addigi hétköznapokat jellemezte jó esetben. Azonban meg kell érteni, hogy a gyerek megy iskolába, nem a szülő. Az addigi törődés, nevelés, figyelem mind-mind beérik, ha megvolt. Ha nem, akkor az is. Mégis azt kell mondanunk, hogy minden szorongást és félelmet lehet csökkenteni, ha felkészítjük önmagunkat és gyerekeinket is a változásra.
A szülő már volt iskolás, túlélte, vannak jó és kevésbé jó tapasztalatai. Hasznos lenne, ha nem terhelné a gyereket negatív élményeivel. Nem mondaná, hogy na, majd az iskolában, ott aztán megtudod, mi a magyarok istene. Az iskola nem szabad, hogy fenyegetés helyszíne legyen. A gyereknek azt is tudnia kell, hogy új élettere arra szolgál, hogy fejlődjön, hogy ismereteket kapjon, és remek társas kapcsolatokat alakítson ki. Nem fog azonnal barátokat találni, nem lesz azonnal fesztelen, hiszen másféle türelmet, figyelmet és munkát várnak el tőle, mint eddig. Azt viszont nem elég százszor a lelkére kötni naponta, hogy lehet és szabad hibáznia. Az iskola az a hely, ahol kudarcok és sikerek egyaránt érik az embert, de ezeket meg kell tanulni elfogadni. Nem fogják megállás nélkül dicsérni, ajnározni, és ha tetszik, ha nem, nem ő lesz a világ közepe, ahogy eddig.
Egy osztályban huszonegynéhány világ közepe zsúfolódik össze, és abban a közegben neki nemcsak jól kell éreznie magát, hanem teljesítenie is kell. Tény, hogy az elsős tananyag igen bőséges, hiszen szinte minden nap tanulnak valami újat. A legelején komoly gondot okoz egy helyben ülni, hallgatni és meghallgatni másokat. De ez a világ ilyen, ekkor kezdünk igazán alkalmazkodni a felnőtt társadalomhoz, és anélkül, hogy ezekkel megbékélnénk, nem tudunk a későbbiekben boldogulni.
Nem, és hangsúlyozom, nem kell a gyereknek karácsonyra olvasnia, ez egyszerűen nem tud kikopni a köztudatból. Viszont lassan, a saját tempójában meg kell tanulnia haladni az anyaggal. Természetesen lesznek hullámvölgyek, lesznek sírós napok, de tegyük szívünkre a kezünket: van olyan tevékenység, tudás, amiért nem kell megküzdenünk és azonnal el tudjuk sajátítani? Nincs. Viszont gyakorlással, türelemmel és sok dicsérettel biztosan menni fog. A gyereknek tudnia kell, hogy szülei mellette állnak, segítenek neki, és kudarcait nem tekintik tragédiának.
A jó szó, a valódi támogatás hatalmas erőkkel bír. Viszont egy elsős mellé okvetlenül oda kell ülni, nem lehet távolról irányítani a kezét, amely addig nem fogott ceruzát, annál inkább simogatta a tabletet és a telefont. Persze, hogy nehéz lesz, ha nem gyurmázott, sarazott a kertben, nem színezgetett kedvére. Lassan, de finoman terelgetve sikerülni fog neki minden. A gyerekek kíváncsiak, rugalmasak, de könnyen elveszítik a türelmüket. Azonnali sikerekhez vannak szokva, ezért a szülők akkor segíthetnek a legtöbbet, ha türelmesek maradnak.
Elmondhatjuk a kicsinek, hogy alkalmazkodnia kell másokhoz, hogy az alkalmazkodás, a szabályok betartása szükséges és érte van. Ez az egyik legnehezebb, amikor közösségbe kerül. Ha az óvodában ez jól működött, akkor a gyerek tudja, hogy van, amit szabad és lehet neki, és van, amit nem.
Nagyon fontos, talán a legfontosabbak egyike, hogy beszélgessünk a gyerekünkkel. Hallgassuk meg, kérdezgessük, és ha túl csendes, akkor ne örüljünk túlságosan, mert nekünk az kellemesebb. Ha a gyerek kimondja, ami bántja, ami történik vele, ha mesél örömeiről, szomorúságairól, akkor nemcsak jól gazdálkodik az érzelmeivel, hanem megtanulja, hogy fontos, amit mond és érez. Ha a szülő fél füllel és elrévedő, oda nem figyelő tekintettel hallgatja, a gyerekben tudatosul, hogy az ő véleménye, a vele való történések nem fontosak, magyarán, ő maga nem az.
A gyerekek nagy része folyton beszél, de ha megfigyeljük, rájövünk, hogy vég nélküli mondatokban, és az egésznek az a célja, hogy a szülő érdeklődését felkeltse. Nem kell folyamatosan ugrani, ha gyereknek valamiért fáj a szíve, ha nincs azonnal sikerélménye, ha nem visz haza naponta harminc piros pontot. Majd annak is eljön az ideje, de a legfontosabb, hogy megértsük, az iskola nem díszmenet, nem arról szól, hogy iskolatáskával röpködnek egész nap. A rosszkedv, a harag, a méreg ugyanúgy az érzelmeink része, mint a vidámság, nevetés és könnyedség.
Ha a szülő szorong, a gyerek is fog. Ha a szülő megjegyzéseket tesz a tanítóra, legyen az a külseje vagy modora, hangja, bármije, a gyerek átveszi, és nem fogja befogadni, amit az iskolában hall. Ugyanis apja, anyja mást mond, mint amit ő tapasztal. Ez káros. Mindig vigyázzunk arra, mit mondunk a gyerek hatalmasra nőtt füle előtt. Még akkor is, ha valamit viccnek szánunk. Az az érdekünk, hogy az alsós évek nyugalomban és jól megalapozottan teljenek. Teljesen természetes, hogy valaha értek bennünket negatív dolgok, nincs olyan közösség, ahol nem fordult elő csúfolódás, verekedés, de nem feltétlenül kell ezt előrevetítenünk, még akkor sem, ha ez mélyen él bennünk.
Gyerekünk egy másik ember, más korban, más viszonyok és körülmények között indul iskolába. Sokat segíthetünk neki abban, ha hagyjuk önállósodni, megtanítjuk cipőt kötni, cipzárt felhúzni, felöltözni, levetkőzni. Lelkére köthetjük, hogy önmagához mérten figyeljen, ne bántson másokat, és próbálja megszokni, hogy sokan vannak körülötte. Ez hosszú és lassú folyamat, nem működik egyik napról a másikra. De ha a szülő ott van az iskolás mögött, és valóban erőn felül figyel rá az első év alatt, a gyerek szárnyakat kap és később minden egyes fárasztó gyakorlás kifizetődik.
A mi iskolarendszerünk nem tudja nélkülözni az otthoni gyakorlást. Hiába mondogatjuk, hogy bezzeg a finn modell. Mi nem vagyunk finnek, nem élünk Finnországban, mások a körülményeink és a lehetőségeink. Márpedig nekünk ezekhez kell alkalmazkodnunk, még ha ez nem könnyű sok esetben.
Higgyük el, hogy az első pár hónap után, valahogy sínre kerül minden, és okos kis szemünk fénye szívesen megy majd az új közösségbe, szeretni fogja a társait és a tanító nénit is. Ha ez utóbbi bekövetkezik, nyert ügyünk van. Jusson eszünkbe, hogy mi is túléltük, és nem cipelte senki helyettünk a táskát, nem fogta a ceruzát, és bár vért izzadtunk, mégis tudunk nevetni, és nem utolsó sorban írni, olvasni, számolni. Bízzunk a gyerekeinkben és bízzunk a pedagógusban is!
Kép forrása: Pinterest
