Sokan úgy élik meg az életüket, mindennapjaik történéseire adott válaszaikat, hogy kudarcaikat gyerekkorukkal magyarázzák. Tagadhatatlan, hogy az anya és apa által okozott sebek évtizedekre rányomják a bélyegüket, de azt is be kell látni, hogy nem lehet mindenért a szüleinket hibáztatni.
Ők abban a korban, az adott lehetőségek között azt tették, amit legjobbnak hittek. Jó esetben. Úgy neveltek, tereltek bennünket, ahogy a társadalmi elvárás sugallta, és ők alkalmazkodtak ahhoz a sémához, amit kaptak, vagy amit ismertek. Persze mindig akadnak olyanok, akik képesek szembemenni a rossz beidegződésekkel, szülői attitűdökkel, de ehhez nagyon sok bátorság és erő kell. A felismerés se elhanyagolható, hiszen hányszor, de hányszor mondjuk, hogy mi sose leszünk szüleinkhez hasonlatosak, mi biztosan jobban fogjuk csinálni, és az általuk használt káros mondatokat nem fogjuk alkalmazni. Idővel mégis észrevesszük, hogy a minta beleivódott sejtjeinkbe…
Arról, hogy az emberek hogyan tudnak szeretni, mit képesek elfogadni, könyvtárnyi irodalom létezik, ahogyan arról is, hogy a nevelés és környezet hatására milyen mértékben hat, hatott a benne élők életére. Azok a gyerekek, akik szilárd, biztos érzelmi háttérrel indulnak az életben, akiket sokat és jól dicsértek, megfelelő önbizalommal és bátorsággal vágnak bele új dolgokba. A mai boomer vagy X generáció tagjai, azaz az ötvenesek, hatvanasok és az afölöttiek kevés alkalommal tapasztalhatták meg, hogy szeretgetik őket, elismerik tudásukat és agyondicsérték minden lépésüket. Egyszerűen akkor nem ez volt a szokás. Ezen generáció tagjait arra nevelték, hogy kitartóak, erősek és tűrőképesek legyen, mindeközben arról kevés szó esett, hogy mondják ki az őket ért igazságtalanságokat, vagy harcoljanak a megaláztatás vagy becsmérlés ellen. A mai fiataloknál, akiket hajlamosak vagyunk leszólni, mert annyira mások, mint mi, érdemes azért elismerni, hogy nem tűrik a méltatlanságot, nem hagyják, hogy olyan feladatokat lőcsöljenek rájuk, amik nem az ő hatáskörükbe tartoznak, mondván, úgyis ráérnek még, meg tudják csinálni. A régebbi generációk tagjait jóval könnyebb volt elnyomni, kellemetlen körülmények közé kényszeríteni, mert eszükbe se jutott tiltakozni. A hatalom tisztelete mély és eltúlzott volt, ritkán fogalmazták meg hangosan ellenérzéseiket.
Így a gyerekeink, akik ilyen szülők közé cseppentek, vagy már szültek ők maguk is, nem hozzánk hasonlóan látják a dolgokat, ami sok esetben szerencsés. Ám se nekik, se nekünk nincs értelme végtelenségig visszanyúlva azt hajtogatni, hogy felmenőink miatt lettünk szerencsétlenek, életképtelenek, szomorúak. Hatottak ránk, próbálkoztak jobb, rosszabb nevelési elvekkel, korlátokkal, iránymutatással, de az utat akkor is mi tapossuk ki magunknak. Így hát, ha sokat szenvedünk rossz döntéseink vagy ki nem mondott vágyaink és elvárásaink miatt, akkor is meg kell értenünk, hogy csak egy bizonyos fokig hibáztatható mindezért más.
A szülősebeket meg kell gyógyítani, beszélni kell róluk, nem szabad hagyni, hogy elgennyesedjenek, mert egyszer csak azt vesszük észre, hogy gyerekünk elhanyagol bennünket, vagy nem öröm neki a velünk való találkozás. Ez abból is fakad(hat), hogy soha nem mondtuk ki, hogy elismerjük vagy szeretjük a másikat, hogy hálásak vagyunk azért, amik lettünk, még akkor is, ha nem tettünk szüleink kedvére. Sokan pontosan ezért lettek többek, vagy mások, mert be akarták bizonyítani, hogy el tudják érni álmaikat. Az út, amelyen mind elindulunk, sose egyenes. Szükség van kudarcokra és nehézségekre még akkor is, ha fájnak, mert megmutatják, hogy van jó és rossz oldala is a partnak, csak rajtunk áll, átkelünk-e a hídon vagy vergődünk tovább az egyenetlen ösvényen.
Nem hibáztatni és megbocsátani cseppet se egyszerű, hiszen minden egyes találkozáskor felmerülhet bennünk, hogy azok bántottak szóval, olykor tettel, akiknek nem lett volna szabad, és ezt nem lehet feledni. Viszont, ha megpróbáljuk, ha sebeink nem olyan mélyek, hogy képtelenek vagyunk rá, akkor felszabadító átbeszélésekkel, nagy sírásokkal és belátással nagyot léphetünk előre. Nem egyik napról a másikra, hanem fokozatosan, ahogy múlik az idő, és ha nem kapargatjuk folyton a sebet, hogy felszakadjon, a megbocsátás adhat nyugalmat.
Senki se tévedhetetlen, és sajnos a legfontosabbat, a gyerekek nevelését nem tanítják az iskolában. Ha volna tökéletes életre való törekvés ténylegesen, akkor lennének olyan tantárgyak, amik az élet szeretetét, megélését akarnák tanítani. Milyen más lehetne a világ, ha a fiatalok tisztában lehetnének saját testükkel, élethelyzeteik bonyolultságával, ha tudnák, hogy bizonytalanságaik, dühük természetes, és elmúlik egy idő után, ha tesznek róla! Mennyivel könnyebb lenne, ha az érzelmi nevelésre, az elfogadásra, a szeretet kimutatására is létezne egy tanóra, amelyen feldolgozhatnák az őket ért sérelmeket. Nem lenne könnyű, mert egyes dolgokról beszélni, kijátszani magunkból nem leányálom. Mindezek mellé még azt is érdemes lenne megemlíteni, hogy egy fiatal számára mennyire hasznos lenne megtanulni, hogyan kell bánni egy csecsemővel, kisgyerekkel, és itt nem a pelenkázás alapjaira gondolok feltétlenül.
Ám ezekre mintha nem lenne igény… Senki nem akar abba fektetni, hogy a jövő generációja ne szenvedjen, mert képtelen társas kapcsolatokat létesíteni, vagy ne magányosodjon el a technikai eszközök bűvöletében, és legyen benne elég akarat és felelősség, hogy szüleivel rendezze a kapcsolatát. Ha ezekre nagyobb hangsúlyt fektethetnénk, valószínűleg kevesebb sérült, agresszív és empátiára képtelen ember élne körülöttünk. Kár, hogy hagyjuk, hogy életünk legfontosabb dolgai sikkadjanak el, mert a hatalmat agyunk és a életünk felett átveszi a virtuális világ, ami nem törődik mással, csak talmi örömökkel, amelyek nem késztetnek gondolkodásra és elmélyülésre.
Elrontott életünket sok esetben meg lehet javítani. Ehhez azonban új „alkatrészek” kellenek, ám ezeket beszerezni bonyodalmas és hosszadalmas. Mégse lehetetlen. Csak igen sokszor kell nekifutni egy-egy kellemetlen beszélgetésnek, oda kell tartanunk arcunkat egy újabb pofonért, de ha megtesszük, reményünk lehet a változásra. Tökéletes életünk nem lesz, hiszen semmi se az. Viszont jobbá, harmonikusabbá tehetjük a napjainkat, ami nem utolsó szempont ebben a kaotikus 21. században.
Kép forrása: Pinterest
