Van, de minek?! Van, de a gondolata is szörnyű! Nincs. Nincs, mert én nem vagyok benne. Ilyesmik nap, mint nap megfogalmazódnak az emberben, különösen, ha öregszik, ha egyre kevesebb ismerőse marad, vagy egyre több temetésre kell mennie. Különösen fájdalmas ezzel a kérdéssel foglalkozni, ha a közvetlen környezetünkben betegszenek meg sokan. Ha azt tapasztaljuk, hogy a nemrég még vidám barátok, kollégák, szomszédok hirtelen meghalnak, akkor az ember megáll egy pillanatra.
Felmerül benne, hogy reggel ugyanúgy felkel a nap, pedig meghalt a felesége, férje, régi osztálytársa. Ugyanúgy veszekednek az autósok az utakon, pörölnek az emberek semmiségek miatt a boltban, méltatlankodnak valami miatt, amiről azt hiszik, hogy jár nekik, és kizárólag nekik.
Mintha semmi változást nem tapasztalnánk azáltal, hogy a nagy fogaskerékből kiesett egy csavar. Nem Tanzániában vagy Argentínában, ahol nem ismerünk senkit, hanem a munkahelyünkről, a szűk családi körünkből. Ha megpróbáljuk szigorúan távolról figyelni a történéseket, mintegy kívülállóként, ha ez lehetséges, akkor meg kell állapítanunk, hogy a Föld forog tovább. Mindenki igyekszik megbirkózni a fennálló helyzettel, mert akárhogy nézzük, minden ember, beleértve bennünket is, pótolható és helyettesíthető. Ezt pokolian nehéz elfogadni és megérteni, mert mind szeretnénk különlegesek és egyediek lenni, nyomot hagyni magunk után. Ez pedig a legtöbb embernek nem sikerül. Nem vagyunk művészek, írók, festők, nem alkotunk olyan zeneműveket, előadásokat, regényeket, amelyek mind a mi nevünktől hangosak. Legtöbbünk egyszerű, semmitmondó életet él. Jó esetben van családja, gyerekei, unokái, akik szeretik, gondoskodnak róla, vigyáznak rá, és figyelembe veszik létét, véleményét. Mégis meg kell birkózniuk majdan azzal a gondolattal, hogy elmegyünk.
És ha eljutunk erre a pontra, vajon miért nem akarunk úgy élni, hogy ezt a világot a személyünk, a cselekedeteink jobbá tegyék? A világ nem rossz, gonosz, sietős, otromba vagy kíméletes…Mi emberek vagyunk türelmetlenek, kapzsik, gyávák vagy netán szerethetők. Képtelenek vagyunk elfogadni, hogy önzésünk, kizárólagosságunk végtelen, és az által, amit teszünk, nem teszünk, mondunk és nem mondunk a kellő pillanatban, igenis hatást gyakorolunk mások életére. Olykor pozitívan, máskor ellenkezőleg.
Talán az emberi természetet figyelembe véve és mérlegelve is nehéz megérteni, miért nem törekszünk eléggé életünk során jobbak lenni, jobban megélni a pillanatokat, miért nem vagyunk képesek megérteni, hogy a ránk kiszabott idő véges, és mi is sorra kerülünk egyszer. Ennek gondolata bár ijesztő és frusztráló, mégis segíthetne bennünket azon az úton, amelyen haladunk. Ha felfognánk, hogy nem érdemes másokon keresztül gázolni, belegyalogolni az lelkükbe, folytonosan bírálni, bántani, sértegetni, szebb is lehetne ajándékba kapott életünk.
Vajon miért hiszi mindenki, hogy a baj, baleset, betegség csak másokkal történhet meg? Másoknak épp mi vagyunk a mások, és ő pontosan ugyanezt gondolják rólunk.
És akkor jöjjön a címbeli kérdés újra: van élet utánam? Sajnos, azt kell mondanunk, hogy van. Sőt, ami jön, az már csak nyomokban tartalmaz minket. Ez rendjén van? Talán, bár fájdalmas ezzel a gondolattal előre tekinteni. Tehetünk valamit, hogy ne nyomasszon bennünket? Lényegében igen. Élhetünk úgy, hogy elégedettek vagyunk, azzal, amink van, hogy értékeljük a körülöttünk élőket, hogy igyekszünk boldoggá tenni önmagunkat, segítünk a körülöttünk élőknek. Hogy mindez nehéz és rengeteg erőt kivesz belőlünk? Igen. Pontosan ezért vagyunk emberek, ezért kaptunk lelket, empátiát, ezért kaptuk meg a gondolkodás és az előrelátás képességét. Már csak használnunk kellene, ahelyett, hogy átgázolva mindenen rohanunk a halál felé, hogy a kapuban felsóhajtsunk: hisz nem is éltem! Még most akartam elkezdeni élvezni a mindennapokat.
Akkor bizony késő lesz. Vonatunk berobog az alagútba, amelynek végén csak remélni tudjuk, hogy van fény a számunkra.
Kép forrása: Pinterest
