Vincent, a franciatanár 11. rész – Egy titokra fény derül

“Marie odalépett Vincenthez és szorosan megölelte.
– Hát ezért kellett ilyen váratlanul Pestre jönnöm? – kérdezte könnyes szemmel.
– Nemcsak ezért – szólalt meg a másik ágyon valaki, mire mindannyian felkapták a fejüket és az idős úrra néztek.”

A sorozat többi részét itt olvashatod

Mindhárman az idős úrra meredtek. Vajon miért szól bele egy hozzá nem köthető beszélgetésbe? Vincent elengedte anyja kezét, aki úgy szorongatta az övét, mintha nem hinné el, hogy valóban a fiáét foghatja. Marie illata elindította benne az emlékezés különös folyamatát, de ez nem jelentette, hogy minden emléke azonnal kitisztult volna a felejtés ködfátyola mögött. Az orvos már rég eltűnt az ajtóból, tapintatosan magára hagyta a beteget végtelenül csinos anyjával. Tudta, később úgyis találkozni fognak.

– Látom, lassan mindenkinek megjön az étvágya! – lépett be a nővér széles mosollyal és igencsak elcsodálkozott, amikor észrevette Vincent ágya körül a nőket.
– Elnézést – mondta. – Lázat és vérnyomást mérnék.

 
 

A legrosszabbkor, gondolta Marie. De nem szólt semmit.

Vera nővér zavartalanul kiosztotta a lázmérőket és úgy tett, mintha senki nem zavarná a munkájában, közben azon fortyogott, hogy mekkora kavarodást tud okozni ez a jóképű idegen, főleg az ő szívében, merthogy az is akaratlanul jobban dobogott, ha belépett a kórterembe.
Vannak férfiak, akiknek semmit az égadta világon nem kell tenniük a női szívekért, mégis rabul ejtik azokat. Persze ezzel tisztában vannak, de mivel a helyzetet nem szándékosan okozták, nem is éreznek lelkifurdalást. Itt van ez az új, amnéziás beteg, aki mellett két nő is áll. Az egyikről messziről süt a gazdagság. Cipőjét kéthavi fizetéséből sem tudná megvenni. A másik, aki magára borította a parfümöt, szintén csinos, csak kicsit öregecske. Mindkettő akar valamit, és nem tudni, melyikük ér célba. Vera nővér próbálta lecsillapítani hevesen dobogó szívét, de csak azt érte el, hogy Vincent karjához érve elpirult.

– Te jó ég, ez a kövér disznó is odavan Vincentért – gondolta Monique. – Hogy a francba lehetséges, hogy mindenkit megbabonáz, pedig nem tesz semmit? Mondjuk, ez a nővérke biztosan nem sok ilyen férfival találkozik ágytálazás közben – gúnyolódott tovább.

– Minden rendben, Mr. Anonymus! – mosolygott Vera nővér. – Szerintem, nem sokára hazamehet, de persze nem én döntöm el.

Ahogy ezt egy szuszra elhadarta, már írta is fel a kórlapra a méréseket és el is tűnt pár pillanat múlva.

Mindenki hallgatott. Mister Anonymus is. Monique kényelmetlenül érezte magát, mert nem tudta, hogy szabadulhatna a kellemetlen helyzetből. Nem szokta meg, hogy sarokba szorítják, azt meg pláne nem, hogy nem ő irányít.

Marie a hirtelen jött zavaros helyzetben lassan magához tért. Lesimította blézere szélét és végtelen szeretettel nézett a fiára.

– Hölgyem, megtenné, hogy magamra hagy a fiammal? – fordult a másik látogató felé. – Sok megbeszélnivalónk van.

Vincent azonnal ráismert határozott stílusára. Tudta, hogy csak a külvilág felé kemény, belül puha, törékeny asszony, de a látszatot gondosan óvja.

– De én… – kezdte Monique, de Marie tekintete belefojtotta a szót.
– Kérem! – mondta kimérten az anyja.

A nő beleharapott a szája szélébe, majd sarkon fordult és úgy csapta be maga után az ajtót, mint egy fúria. Nem illett a kórház pillanatnyi csendjéhez ez a kirohanás, de azon túl, hogy cipője koppanását a folyosó végén is hallani lehetett, nem hagyott nagy űrt maga után.

– Vincent, mondd, hogy ehhez a nőhöz nincs közöd! – kérte Marie haragos szemekkel.
– Úgy érted, hogy személyes közöm?
– Igen.
– Ő a legutolsó barátnőm, és te elkergetted – jegyezte meg a férfi komoly arccal.

Mielőtt azonban Marie szólásra nyitotta volna a száját, hangosan elnevette magát.

– Viccelek! Nincs, ne aggódj! Nem is tudom, hogy került ide… Még nem állt össze minden a fejemben, de arra emlékeznék, ha ilyen nőt választottam volna.
– Hála a magasságosnak! Kezdtem bepánikolni. Mire emlékszel, fiam! Meséld el, mi történt veled? A rendőrségen nem sokat tudtak mondani.

– Marika, nem ismersz meg? – szólalt meg újra az előbbi hang.

Marie megfordult és az idegen férfi arcába meredt. Egy hetvenhez közeledő, őszes, hullámos hajú, élénk tekintetű férfi nézett rá, aki egy cseppet sem volt ismerős neki. Hogy is lett volna, amikor már negyven éve elhagyta az országot, és szinte senki nem maradt utána, akit ismerhetett valaha is? Talán csak a szeme… De lehet, hogy képzelődik.

– Ne haragudjon…
– Hogy haragudhatnék rád ennyi év után, Marika?

Vincent azt hitte, kibuggyan belőle a nevetés, ahogy anyja reakcióját figyelte. Volt abban kétkedés, zavar és hatalmas felismerés is.

– Petya? – kérdezte. Szeme kikerekedett, és már tudta is a választ.
– Igen! Akitől te megszöktél – mosolyogott az öreg, és egyszeriben megfiatalodott az arca.
– Anya, beavatnál? – bökte meg Vincent Marie-t, aki a váratlan találkozástól kissé lefagyott.

Marie nem szólt semmit, csak odalépett a Petyának nevezett úrhoz. Mélyen a szemébe nézett és átölelte.

– Ne haragudj! – mondta. – Nem tudtam mást tenni. El kellett mennem. Egyszer azt mondtad, sose tudnál külföldön élni.
– Ezt mondtam volna? Éretlen tacskó voltam, aki nem tudta, milyen elveszíteni téged.

Az öreg kibámult az ablakon. Tekintete elkalandozott. Máshol járt, olyan időben és helyen, amely már régen nem létezett.

– Igazad lehet… – szólalt meg nagy sokára. – Jól van ez így, bár akkor majd beledöglöttem, de ennek biztosan így kellett lennie. – Azt nem tette hozzá, hogy fél évig kereste a lányt, aki nyomtalanul eltűnt a Fények városában.

– Meg tudsz bocsájtani?

Marie szemmel láthatóan meghatódott. Álmában sem gondolta, hogy egy kórházi látogatása alkalmával visszaköszön neki a múlt. A fia miatt jött, aki a világon a legfontosabb volt neki, és hirtelen egy darabka a múló időből számára is élővé vált.

– Gyönyörű vagy! Mindig is az voltál! – válaszolta a férfi. – Istenem, mennyire odavoltam érted!

A szoba másik két lakója csendben hallgatta az emlékezést. Volt a jelentben valami szemérmes kitárulkozás, ami nem tartozott volna senkire, de hát nem sétálhattak ki csak úgy a szobából. Egyébként sem számított senki a fejlemények ilyen alakulására.

– Köszönöm! És köszönöm, hogy nem gyűlöltél meg! A sors azonban, látod, adott nekünk egy lehetőséget a tisztázásra.
– Ma hazamegyek. Esetleg elérhetlek még valahogy, amíg Pesten vagy?

Marie elővett egy papírost és ráfirkantotta a telefonszámát.

– Szívesen vacsoráznék veled – mondta. – Már ha nem bánod.
– Örömmel!

Azzal még egyszer átölelte.

– Vincent, sétálunk egyet? – fordult a fiához. – Kérek neked egy köntöst, jót tenne most a friss levegő.

A fia tudta, hogy anyja közel sem olyan higgadt, mint amilyennek tetteti magát. Felállt és kórházi göncében elindultak a nővérszoba felé.

– Várj meg itt! Inkább veszek egy köntöst neked a lenti boltban – mondta az anyja. – Nem bírom nézni, hogy az én mindig elegáns fiam most milyen szedett-vedett.

Azzal elviharzott.

Vincent megállt és azon gondolkodott, vajon mit tartogat még neki ez a nap. Mintha nyugodt, kellemes kis élete az utóbbi 48 órában gyökerestül megváltozott volna… És hogy ez jó vagy rossz, azt még nem sejtette.

Előző rész
Következő rész

fotó: Pinterest

 

 

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here