Vincent, a franciatanár – 10. rész – Nők és találkozások

“Itt aztán nem lesznek csillagok, meg minden idiótaság, itt majd csak ő lesz és a férfi. Ha kell, erőszakot tesz rajta, de úgy érezte, ebben a helyzetben semmi szükség nem lesz ilyesmire. Majd eljátssza az aggódó kedvest vagy a kiéhezett szeretőt, és Vincent úgysem tud majd ellenállni neki, ha meglátja csipkés alsóban vagy anélkül.”

A sorozat többi részét itt olvashatod

Marie, ahogy leszállt a gép és megkapta a csomagjait, azonnal taxiba ült. A város még aludt, de a gyönyörűen kivilágított reptér nagyon tetszett neki. Nem ilyenre emlékezett, igaz, hogy már negyven éve nem járt itthon. Mégis meglepődött azon, milyen óriási változáson ment át a főváros.

A taxistól azt kérte, hogy az első rendőrőrsre vigye, ahol érdemben tudnak majd foglalkozni vele. A férfi végigmérte a nadrágkosztümös, végtelenül elegáns asszonyt és nem kérdezett semmit. Úgy gondolta, a legjobb, ha a Teve utcában teszi ki, abból nem lehet baj. Ki tudja, ki ez a parfümfelhőbe bújt ősz hajú nő, aki hatvan felett is dögös volt. Ő csak negyven volt, mégse utasította volna vissza a nő közeledését.

 
 

Amikor kitette és a zsebébe süllyesztette a tetemes borravalót, az járt a fejében, milyen jó is lenne felszedni egy gazdag nőt, aki eltartaná, és nem kellene hajnalonként is a nyomorúságos taxijában bóbiskolva várnia az utasokat.

Az ébredező város látványa örömmel töltötte el az asszonyt, de az már annál kevésbé, hogy a papírmunka sok időt vett igénybe. Minden szavát lejegyezte egy álmos hölgy, aki nem mutatkozott be, így azt sem tudta, rendőr-e vagy csak egy irodában dolgozó, kellemetlen hangú ügyintéző. Igazolnia kellett magát és el kellett magyaráznia hosszan, hogy a tévében látott férfi a fia, és mihamarabb látni szeretné. Mutatott pár fotót Vincentről, meg elhozta az anyakönyvi kivonatát is, gondolva arra, hátha nem hisznek neki. Az Irgalmasrendi Kórházhoz újra taxiba kellett szállnia és Budára kellett jutnia.

Az Árpád-hídon száguldva eszébe jutott, hogy a Margit-sziget hány meg hány randi helyszíne volt valamikor, amikor még azt hitte, hogy a világ közepe Budapest, és az a fiú is, aki belé volt szerelmes. De aztán kiderült, hogy egyik sem volt igaz, mert az évek elsodorták a városból és a szerelemtől is.
Ez előbbi nem volt teljesen igaz, mert a döntés a kezében volt, és ő nem akart már mostohaapjával élni, aki mindenben korlátozta. A szerelem pedig finoman felszívódott és eltűnt, mint a szikkadt földben a nyári eső.
Párizs a maga lavinaszerű hangulatával és érzelmi kavalkádjával gyorsan magába szippantotta őt. Kicsit már francia is lett, bár ezt tagadta önmaga előtt is. Pedig életének kétharmadát már nem szülőhazájában élte le.
Vincent mégis ide vágyott, hajtotta a kíváncsiság. Sose gondolta volna, hogy miatta kell majd visszajönnie, azt meg pláne nem, hogy a fiát ilyen baleset éri.

A második taxis idegesítően sokat beszélt, miután észrevette, hogy utasa magyar, pedig külföldinek hitte. Ömlött belőle a szó. Marie legszívesebben rákiabált volna, de végül nem szólt semmit, inkább Vincentre próbált gondolni, és nem mert belegondolni abba, hogy a fia netán nem ismeri meg.

 

Eközben a város másik végén szintén ébredezett egy nő. Adél felcsavarta egy laza kontyba a haját és zuhanyozni készült.

Miután végzett, pillanatok alatt előrángatott egy fehér lenvászon ruhát a szekrényből, ami kissé gyűrött volt, de nem akarta vasalással húzni az időt.

Belebújt, feltett egy laza sminket és elhatározta, hogy újdonsült ismerősét felkeresi a kórházban, hátha segíthet neki az emlékezésben. Még gyorsan a táskájába süllyesztette anyja naplóját, biztos, ami biztos és kulcsra zárta az ajtót.

Pár villamosmegállónyira volt egy rendőrőrs, besétált és információt kért Vincent kórházáról. Készségesen megadták neki és pillanatok múlva már Buda felé buszozott tovább.

 

Valahol a város harmadik pontján Monique is startra készen várta a sofőrjét, akiről tudta, hogy bármit megtenne érte. Ezt elégedett mosollyal nyugtázta. Így van ez rendjén, azért fizet neki tisztességes bért, hogy lojális maradjon hozzá. Nincs az az ember, aki pénzen ne lehetne megvásárolni, és ez igaz volt az emberek hűségére és igyekezetére is. Ezt már hosszú évek alatt megtanulta és nem hitt a csodákban. Akinek pénze van, annak hatalma van. Majdnem minden téren. És ebben a kivételt a szerelem jelentette, más aligha. Ő viszont nem szerelmes volt, hanem vadász. És le akarta vadászni a legjobb vadat, ami évek óta a közelébe került.

Amikor megérkezett a sofőr, nem teketóriázott. Tudta, hogy csak be kell szállnia a fekete Mercibe és már repíti is a megoldás helyszínére.

Vincent nem is sejtette, hogy ennyire felbolydult minden körülötte. Az jobban izgatta, hogy nem volt köntöse és irgalmatlanul éhes volt. Amikor megérkezett a reggeli, úgy falta be, mintha egy hete nem evett volna. A két idősebb úr oda-odalesett felé, de nem szóltak semmit.

Aztán az egyik nem bírta tovább:

– Hogy van ma? – kérdezte. – Izgul, vajon ki jön magát azonosítani, vagy, hogy jön-e valaki?

Vincent elgondolkodott. Nem izgult igazán, de azért kíváncsi volt. Amikor késével a zsemlét vajazta, hirtelen bevillant neki egy kép: egy étteremben üldögélt egy csinos nővel, akivel ugyanazt rendelték. Sajtmártást. Vajon ez jó jel már? Ezt azt jelenti, hogy kezdenek visszatérni az emlékei?

Amikor kinyílt az ajtó, mindhárman felkapták a fejüket. A főorvos állt meg a küszöbön és egy nőnek magyarázott.

A nő vékony és izgatott volt, szemmel láthatóan nem figyelt rá.

Azonnal Vincent felé fordult, és széles mosolyával szinte beborította a férfit.

– Maxim – kiáltotta megjátszva a meglepetést – annyira boldog vagyok, hogy látlak. Tudod, az estélyen találkoztunk, amelyet végigtáncoltál velem! Emlékszel?

Vincent egyetlen dologra emlékezett csak: ezt a nőt ismerte, de az biztos, hogy nem táncolt vele, mert nem szeret táncolni. Hogy ezt honnan tudta, maga sem értette. Volt benne valami rossz érzés, ahogy a nő közeledett felé.

Arról is meg volt győződve, hogy neki nem Maxim a neve. Olyan idegennek tűnt. Ki a fene lehet ez a hatalmas napszemüveg mögé rejtőző asszony, aki ennyire át akarja ölelni őt? Legszívesebben ellökte volna magától, de nem akart jelenetet.

Az orvos távolról figyelte az eseményeket, de csak a homlokát ráncolta. Nem úgy tűnt neki, mintha ez a nő tényleg ismerné a beteget, természetesen ebben nem lehetett biztos. Abban viszont igen, hogy a beteg fizimiskája biztosan pár nőneműt idevonz még a kórterembe.

Miközben Monique rányomult Vincentre és szenvedélyesen megcsókolta, senki nem vette észre az ajtóban álló, elegáns, ősz hajú asszonyt. Kezében bézs színű lakkbőr ridikült szorongatott és megvárta, amíg a másik nő befejezi a nagyjelenetet. Az első pillanattól tudta, hogy színjáték. Már a nő hangja is hamis volt. Kisejlett belőle a hazugság. Ismerte az ilyet, de nem akarta elrontani kisded játékát, mert nem tudta, mire megy ki.

Vincent megborzongott, amikor hirtelen megérezte az ismerős illatot. Tudta, hogy nagyon szereti azt a személyt, akihez kötődik. Ez az az illat, ami azonnal egy nőhöz társult. Egy olyanhoz, aki a parkban biciklizni tanította. Egy fiatal lányé volt, aki karjába kapta a gömbölyű kisfiút és puszihegyekkel borította be. Ez a nő szerette őt. És most újra érezte ezt a végtelen szeretetet, ami felé áradt. Elhozta a régi illat.

– Az én fiam nem Maxim – szólalt meg Marie határozottan. – Én nem tudom, ki maga, és mit akar tőle, de az biztos, hogy vagy nem ismeri, vagy azt hazudja, hogy ismeri.

Monique megfordult és megvetően az asszonyra nézett.

– Maga kicsoda? – kérdezte tőle arrogánsan. Nem szerette, ha beleköptek a levesébe.
– Mint mondottam, az anyja vagyok! Megtenné, hogy levakarodik róla és odaenged hozzá?

Vincent elmosolyodott. Már nem volt kétsége afelől, hogy akit maga előtt lát, az az édesanyja, aki a legszebb nő a világon.

– Anya? – kérdezte  mégis tétován.
– Én hát, az isten szerelmére, Vincent! – Már attól féltem, hogy nem ismersz meg, de az anyák mindig is anyák maradnak. Ezért is kerestem elő a régi parfümöm.

Az orvos elmosolyodott. Illatmemória, gondolta.

Marie odalépett Vincenthez és szorosan megölelte.

– Hát ezért kellett ilyen váratlanul Pestre jönnöm? – kérdezte könnyes szemmel.

– Nemcsak ezért
– szólalt meg a másik ágyon valaki, mire mindannyian felkapták a fejüket és az idős úrra néztek.

Folytatás csütörtökön

Előző rész

fotó: Pinterest

 

 

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here