„Drága Anya!
Ezt a levelet biztosan nem adom oda neked soha, mert nem akarom, hogy tudd, mennyire gyenge vagyok. Még szerencse, hogy Andihoz készültem aznap este. Ha nem alhattam volna nála, biztosan belehalok a fájdalomba. Este nyolc volt, csak pár cuccot akartam bedobni a hátizsákomba a fürdőből, amikor szóltál, hogy üljek le egy pillanatra. Már az asztal mellett ült apa és a hugi, mindketten feszülten bámultak rám, mintha csak én nem tudtam volna a szörnyűséget. Még jó, hogy nem poénkodtam, ahogy máskor, mert legszívesebben azt kérdeztem volna, na, ki halt meg, de szerencsére lenyeltem. Néha képes vagyok érettebben viselkedni az elvártnál. Te viszont mosolyogtál, aztán komoly lettél és megint mosolyogtál, miközben leültem az egyetlen székre, amelyről hiányzott a párna. A földön hevert, mint mindig. Egyenesen rám néztél, amikor elmondtad, és kérted, hogy ne sírjunk, ne essünk kétségbe, a rák sok fajtája gyógyítható, és a petefészekrák se visz el mindenkit. Nem hittem neked, mert később megnéztem a statisztikákat, amelyek csak a csodával kecsegtettek. Hugi arca hamuszínre váltott, apa lehajtotta a fejét, te pedig álltál szálfaegyenesen, mintha nem is azt jelentetted volna be, hogy meg fogsz halni. Én legalábbis nem ezt akartam kihallani szavaidból akkor.
Azt mondtad, a kezelést pár napon belül elkezdik, és ha jól reagál rá a szervezeted, ősszel nyaralni megyünk valami egzotikus helyre. Apa csendben megjegyezte, hogy te válassz, és ő minden pénzt előteremt. Tudtam, hogy ezt komolyan gondolja, de nem sejtettem, hogy ezért az ígéretéért bármire képes lesz.
Andinál fél este sírtam, majd eldöntöttem, hogy nem veszek tudomást a betegségedről, hátha akkor jobban tudok figyelni rád. Nem akartam egyenlőség jelet tenni közéd és a rák közé. Egy ideig működött a dolog.
Most abbahagyom, nem bírok tovább írni, mert ki kell bőgnöm magam.
Szeretlek anya!
Lulu
Ilyen leveleket csak azok írnak, akik nem tudnak másba menekülni, minthogy kiírják fájdalmukat. A rákkal úgy vagyunk, hogy olvasunk róla, félünk tőle, és egyre több emberről tudjuk, hogy kialakult benne, mégis azt mondjuk, nem, velünk nem eshet meg. Pár napig egészséges dolgokat eszünk, kerüljük a cukrot, még elmegyünk futni is, de aztán minden visszaránt a hétköznapokba. Marad a tagadás, a velem nem, az én nem, én erős vagyok.
De aki benne van, aki megkapta az ítéletet, már nem játszadozik. Ahogy anya sem. Sokáig szinte észre se vettük. Én bejártam a főiskolára, éjszakába nyúlóan tanultam, hugi pedig sorra szedte az egyeseket, mire behívatták anyáékat, akik nem mondták, hogy értik, mi történik, inkább megígértek, hogy fogadnak mellé valakit. Persze nem tették, minden pénzünk elment gyógyszerekre, ennivalóra és a létező összes alternatív gyógymódra. Anyával egyetemben apa is fogyni kezdett. Eltűnt gömbölyű hasa, amivel gyakran szekáltuk. Arca megnyúlt, és mintha fiatalosabb lett volna ezáltal. Mindannyian változtunk, ki külsőleg, ki belsőleg.
Észrevétlenül megtanultam főzni, pedig rühelltem a konyhát addig. De még lángost is csináltam, amikor anya egyik délután azt mondta, szívesen enne egy igazi sajtos-tejfölöst, és nem érdekli, hogy zsírban tocsog-e. Kicsit tömör és nehéz lett, de sikerült. Persze csak pár falatot volt képes lenyelni. Nem bántam, mert az arcán elterülő öröm mindenért kárpótolt.
Gyorsan múlt az idő, és a rák nem pihent. Mi sem. Ki-ki a maga módján kereste a válaszokat és a menekülést. Nem lehet napi huszonnégy órában fájdalomban élni. Hugi füvezni kezdett, majd egy bandával inni, apa fogyott, és napról napra veszítette el az életkedvét, én pedig kapaszkodtam a barátaimba, és reméltem, hogy nem utálnak meg, amiért folyton rosszkedvű vagyok.
Anya meg élt, és ha képes volt rá, mosolygott. Nem gyakran fordult elő, de minden mosolya mögött ott fészkelt a remény.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
