„Sehol nem égett a lámpa, csak a hálójuk felől szűrődött ki némi zaj. Nem lépett az ajtóhoz. Bekukucskálni sem akart, pedig résnyire beláthatott volna. Komótosan, vékony sálját meglazítva egy kényelmesebb cipő után nyúlt és belebújt. A csinosat a bézs mellé tette. Aztán hangtalanul becsukta az ajtót és kilopakodott.”
A novella előző részét itt olvashatod
A ház előtt mert csak levegőt venni. Addigra majdnem megfulladt az elnyomott sóhajhegytől. Nekidőlt a falnak és mélyeket lélegzett. Voltaképpen nem is értette, min sajnálkozik. Hazugság lett volna tagadnia, igenis számított rá. Sejtette egy ideje, csak nem akarta beismerni. Olyan volt az ő történetük, mint egy ócska, hollywoodi forgatókönyv. Közepes szerelem, kicsi lakás, beteg gyerek, sorvadó kapcsolat és a menekülés. Nem volt miért hibáztatnia Albertet. Ő csak így volt képes elviselni a lánya szenvedését. Dolgozott, hazajárt minden este. Otthon aludt, evett és vasalt inget vett fel. Mindezért jókora összeget adott a háztartásra, utazásra, gyógyszerekre. A pénzzel kompenzált.
Ő így félt.
A félelem is lehet olyan beszédes, mint a szeretet. Csak nehéz értelmezni. Nem gyűlölte érte. Egyedül az bántotta, hogy ennyire elővigyázatlanok voltak. Ő azért, mert nem szólt, hogy nem marad benn, a férje meg ostoba módon a lakásukra vitte fel a másik nőt. Feleslegesen játszotta el a bizalmát. Sokkal jobb lett volna nem szembesülni a bizonyossággal. Egy városszéli motelszoba is megfelelt volna a célnak. Ismerte őt, még smucig sem volt. Most nem gondolkodott előre, ahogy máskor. Egy gyors numera lehetett egy rossz ízlésű nőcskével. Milyen ronda kő volt a cipő orrán…
Ahogy elállt az eső, úgy kezdett fájni újra a háta. Észre sem vette, hogy lassan megtett egy kört a háztömb körül. Szerencsére nem ázott át a cipője. Milyen jó, hogy kicserélte! Előkotorta a telefonját. Tíz óra körül járt. Haza akart menni. Ezért bepötyögte Albert nevét és várt.
A férfi azonnal felvette. A hangja álmos volt, mint, akit kiugrasztottak a meleg ágyból. Elmosolyodott erre a gondolatra. Így is történt.
– Nem maradok Zitu mellett – mondta fásultan. – Te hazaértél már?
– Nemrég – hangzott a tömör válasz. – Minden rendben?
Zsuzsa nyelt egyet, majd a lehető legtürelmesebb hangon közölte.
– Csak fáradt vagyok, most nem bírok egy széken ülve aludni.
– Ne is! Csinálok egy zacskós levest, jó? Grízgombócost. – Albert hangja kedves és szenvtelen volt. Nem jött zavarba, ami azt jelentette, már egyedül van.
– Nagyon drága vagy! Tíz perc és otthon vagyok.
Ezt azért tette hozzá, hogy a férfinak legyen ideje megigazítani az ágyat, kisimítani a lepedőt. És szellőztetni, bár a nyirkos levegő nem tett jót a falaknak.
Még ácsorgott egy ideig. Várta, hogy a hold előbújjon, de a ronda felhők takarásából nem szivárgott ki a remény fénye. Elcsigázottan tette meg az első lépést hazafelé. Számolt. Négyszáznyolcvankét mozdulatot kell kipréselnie a lábából.
Az ajtó megint kettőre volt zárva és az előszobában érezni lehetett a műleves jellegzetes szagát. A fogas előtt már nem várakozott idegen lábbeli. Mindenhol csend és nyugalom volt. A kézkrém illata is elpárolgott.
Albert könnyű kis mosollyal az arcán lépett ki a konyhából.
– Megterítettem – mondta. És valóban. Az asztalon két tányér és egy apró mécses állt.
Zsuzsa elmosolyodott. Az elmúlt tíz év alatt nem volt része ilyenben. Kabátját monoton robotsággal a fogasra akasztotta, mellé tette a táskáját is. Szoros copfba zárt haját egy mozdulattal szabadjára engedte.
Még vetett egy pillantást a hálószoba felé. Albert nem felejtett el beágyazni. A lepedő egyik sarka kilógott ugyan, de minden a régi volt.
Gerince egyre erősebben kezdett sajogni. Nem bánta. A fájdalomnak utat kellett törnie.
A konyhaasztal a mécses fényében szinte ünnepinek hatott.
Vége
fotó: Pinterest
