Az én csendem

Az én csendem napsugaras. Meleg csend ez, szótlan. Vannak beszédesek is, de azok elkerülnek. Emberi szó nem zavar meg. Enyhe szellő meglibbenti a fák ágait, mintha most integetnének. Még sincs így, hisz a fák a saját kegyelemmel teli életüket élik. Nem törődnek más halandókkal. Csak a viharral pörölnének, mert az derékon ragadja őket és meccset játszik velük. Ha elvonul, a vesztesek halkan, elpilledve lesik, vár-e rájuk jobb sors egy üres nappaliban vagy kamrában polc gyanánt.

Az én csendem vadvirágos. Puha, illatos. Nem vár semmit, nem vár senkit. Futó léptek nem tarolják, ismeretlen kezek nem szaggatják. Színes, tarka, nem fakuló. Festő vásznán a sarokban lapulna. Egy nagy eső elmoshatná. Lassan folyna, felolvadna.

Az én csendem tűzben égő. Olykor lángol, ideget tép. Isten, ember megalkuszik. Én se bánom. Fáklyámmal utat csinálok a rég elhagyott alagútban. Lángot viszek, tüzet szítok, simogatok, meghallgatok. A tűz riaszt, félelmet kelt, de lelkem kemencéje már nem tiltakozik. Régi kenyerek sültek benne, és az új kalácsok még kelesztésre várnak.

Az én csendem felhőtáncos. Ajtókat nyit, ablakot tár. Kikukucskál, elnéz jobbra. Jön-e már valaki elheverni. Akar-e harapni a ködfalamból, amit magam köré építettem. Tekintetem messze viszem. Árnyak folynak házak falán, alkonyodik. Nincsen mozgás. Hallgat a vágy. Hajthatatlan lett a világ. Adnék neki kesztyűt, pálcát, táncoljon át a hídon. Ha ideér, befogadnám, táncát én is eltáncolnám.

Az én csendem hosszú folyó. Iszapot hoz, papírt sodor. Papírlapon üzen. Elolvasnám, ha megállna. De a folyó árad velem, messze viszi testem-lelkem. Nem kiáltok, nem fulladok. Parti fák nyúlnak értem, és vékony ágaikat áldozzák emberéletem megsegítésére. Megköszönöm, fejet hajtok. Hálát adok, megmaradok.

Az én csendem hajthatatlan. Bárki keres, el-elbújok. Szónak átlátszó köpenyét terítem magamra és nem mondom ki, segítsetek. Néma vagyok, semmi-lélek. Poros, foltos, értéktelen. Hol vagytok ti bánat-gombok? Kabátomról lepotyogtok. Elveszítem mind egy szálig… Elgurulnak, sárba esnek. Szívemnek kényes emlékek lesznek.

Az én csendem kősivatag. Töredezik, repedezik. Jönnek mégis, be-bejárják. Hangjukkal körbeállják. Könnyen porlik, vége lesz egy hajnalban. Éppen akkor, mikor már alig hittem, szavaimat eltöröltem. Szavaimnak magva hullott, csírát bontott. Eltűnik a szürke fátyol, üzenet jön. Felállok és szívem ugrál. Megtalál már az eltiport álom. És egyszeriben csendem jégvirágja lágy patakká olvad szemem sarkában.

Az én csendem olykor hangos.

fotó: Pinterest