Veronicát sohasem csapta be a szaglása. Előző munkahelyén szimplán Kopónak becézték a háta mögött, ami nem volt túl hízelgő vagy eredeti, de a rendőrség nem arról volt híres, hogy fantáziadús nevekkel áll elő.
Az az újságírók dolga, akik Biancát kezdték ravasznak, agyafúrtnak vagy egyszerűen számítónak nevezni, aki menekül, ahelyett, hogy tisztázná magát. És általában azok futnak, akik bűnösök. Ezt gondolhatta mindenki Malcesinében és kevesen szimpatizáltak vele. A nyomozó intett társának és afelé a kapu felé mutatott, amely mögött pár másodperccel előbb eltűnt Octavio és Bianca. Fabbri aprót biccentett a fejével és már be is lökte a masszív ajtót, majd meglepve állt meg az udvaron, ahol nem volt semmi, csak egy kőpad a fal tövében, mellette egy szobor.
– Itt meg mi franc van? – kiáltotta. – Csak nem szívódhattak fel? Vero, az orrod már nem a régi.
A nő megrázta a fejét és morgott valamit, majd újra beleszagolt a levegőbe.
– Itt voltak! – mondta határozottan. – És ha igen, akkor nem nyelhette el őket a föld.
– Jó, de akkor hol vannak? Falak és falak mindenütt!
– Lehet, hogy ajtót rejtenek. Gyerünk, tapogasd végig mind, hátha az egyik megadja magát.
Ezalatt Octavio úgy vonszolta magával a lányt, hogy levegőt is alig vettek. Kifulladva álltak meg a labirintus egyik elágazásában és lihegve bámulták a falakat.
– Még nem vagyunk kint! Mennünk kell!
– Én ezt nem bírom tovább – suttogta Bianca. – Nem megyek sehová.
– Fejezd be! Majd később nyavalyoghatsz.
A lány kis híján elsírta magát. Távolinak tűnt neki minden, ami az utolsó napokban történt vele. Élte unalmas kis életét a városban, folyton azon járt az esze, hogyan szabadulhatna otthonról, de a szabadulást nem éppen így képzelte. Most rendőrök vannak a nyomában, napok óta nem aludt, és mindenki azt gondolja róla, hogy egy alávaló gyilkos. Legszívesebben a telefonja után nyúlt volna, hogy megnézze, miért rezeg megállás nélkül, de tudta, hogy a fiú kiakadna. Octavio úgy állt mellé, hogy semmit nem tud róla. Fogalma sincs, ki ő, mégis segít. Ennél többet egy idegen sose tenne érte. Nem is értette, miért teszi, az viszont nem kerülte el a figyelmét, hogy mennyire vonzó. A mosolya, a játékos pillantásai rosszfiút sejtettek, akiben érző szív lakik. És tudta mikor kell úgy megbántania, hogy eszébe ne jusson gyengédséggel gondolni rá.
– Nem nyavalygok, de nem kapok levegőt! – felelte ingerülten, és el is indult a fiú után, aki olyan gyorsan futott, mintha őt kergették volna. A sokadik kanyargós elágazás után intett neki, és egy láthatatlan csapóajtó előtt megállva elkapta a kezét.
– Igazítsd meg a hajad és próbálj meg nem lihegni. Felmegyünk a felszínre, és úgy kell elvegyülnünk a tömegben, hogy semmi feltűnő ne legyen bennünk. Egy szerelmespár vagyunk és kész. Rendben?
Bianca gyorsan megigazította copfját, lihegését is igyekezett csillapítani. Döbbenten látta, hogy megnyílik a fal ott, ahol jele nem volt egy ajtónak. Róma meglepő és ijesztő, gondolta. Percek múlva a felszínen voltak, és olyan természetességgel vegyültek el a tolakodó turisták között, hogy senki meg nem mondta volna, hogy a rövidnadrágos lány és a jóképű római srác nem tartozik közéjük.
– Elviszlek az egyik haveromhoz, aki vigyáz rád. Nem maradhatok veled, mert dolgom van. Jó?
– Octavio, miért segítesz nekem?
– Miért ne tenném? Bajban vagy. Ha megölted azt a srácot, azért, ha meg nem, akkor azért, mert menekülsz.
– Te tudsz róla?
A fiú finoman elmosolyodott.
– Nem volt nehéz összerakni a történeted. Bizonyára jó okod van elfutni a rendőrök elől…
– Nem öltem meg…Vagyis de, csak nem úgy. Vagy nem tudom… – Ezekre a szavakra Bianca zokogni kezdett.
A fiú közelebb lépett és átölelte. Meleg bőre szinte izzott a forró római napfénytől.
– Semmi baj, drágám, de ne itt beszéljük meg, mert nem akarom, hogy valaki felfigyeljen ránk. Pár sarok és máris ott leszünk Marionál, aki enni ad neked.
Azzal megfogta a síró lány kezét, és elindult vele. Biztosan tudta, hogy Bianca nem lehet gyilkos. Ismert jónéhány olyan alakot, akik pár euróért akárkit eltettek volna láb alól, de ez a kedves és riadt teremtés nem tartozott közéjük. Azt azonban nem értette, miért nem megy be a rendőrségre és tisztázza magát. Pontosabban értette. Az olasz rendőrök nem biztos, hogy mindent úgy értelmeztek volna, ahogy történt…21. század ide vagy oda, az erőszakot még mindig nem kezelték helyén Olaszországban. Voltak régiók, ahol elindult a változás, de Róma környéke nem az volt. Sok volt a korrupt rendőr, ahogy valószínűleg Malcesinében is, hiszen nem fizették őket jól, és ki tudja, ki vesztegette meg őket, hogy ne higgyenek olyanoknak, akik azt állítják, bántani akarják őket.
Miután Fabbri és Veronica bejutott a labirintusba, egy órán át keringett mire egy véletlen folytán megtalálták a kijáratot. Addigra azonban a szökevényeknek nyoma veszett. A két nyomozó válogatott káromkodások közepette tért vissza az autójáért, amit a város másik felén hagytak.
Folytatjuk…
