Terka szeme villámokat szórt. Nézte a fejkendős, nem is öreg asszonyokat, akik meghunyászkodva tűrik, hogy üssék-vágják őket, csak azért, mert nők. Ő azonban megtanulta, hogy az első ütést mindig követi a második. Aki egyszer kezet emel az emberre, az megérzi a másik feletti hatalom édességét. Megérzi, hogy mindenkor irányíthat, dirigálhat, és szolgálni fognak neki. Ő ebből nem kért.
Odalépett kerékpárjához, amit alig pár perce támasztott a meszelt falhoz, és mérgesen felpattant rá. Épp csak odavetett egy futó köszönést, és el is tűnt a szűnni nem akaró hőségben.
– Na, ez a liba is lelépett! Nem tanította meg az anyja köszönni rendesen – horkant fel Rozika. – Tán azt hiszi, hogy ő okosabb nálunk.
– Majd megjárja, más is így volt, aztán betapasztották a száját.
Manci elfordította a fejét. Nem akart már közbeszólni, pedig elmondhatta volna, hogy azt hallotta, Terka nagyapja nagyhatalmú ember volt, és nem kímélte a nejét. Aztán egyik reggel mégis váratlanul feldobta a pacskert, pedig nem volt hatvan sem. Azt beszélték, az asszony kevert valamit az ételébe, de ennek senki nem járt utána. Ki merte volna megkérdezni? Ki merte volna hangosan kimondani a gyanúját? Mindenesetre az orvos, aki még nem a mostani mindentudó volt, természetes halált állapított meg. El is temették két nap múlva, attól kezdve a felesége többet mosolygott, és nem is hordott gyászt hat hétnél tovább. Jobb a nőkkel vigyázni, mert lehet, hogy gyengébbek, de az is lehet, hogy csak azoknak akarnak látszani. Ő nem akart belekotyogni semmibe, de megjegyezte, hogy Terkában mennyi szenvedély van. Ez viszont nem biztos, hogy előnyére válik az embernek, gondolta.
Böske ezalatt a kapuban állt és várta, hogy Misi kifizesse a fuvarost, majd bejöjjön. Kinn az utcán nem beszélhették meg a dolgokat, senkire nem tartozott az életük. A jó se, a rossz se. Tudta, hogy mihelyt eljött, az ottmaradók kibeszélték, így volt az szokás. De mondjanak bármit, Andrást nem tudhatják meg, mert, akkor Misi kitekeri a nyakát. Nem a szeretet vagy a megcsalás miatt. Egyik se érdekelné különösebben, hanem amiért a férfiasságán ejtett csorbát. Főleg azzal, hogy meg merte tenni, és azzal, akiről Misi is tudta, hogy szereti. Vagyis ő úgy tudja, hogy régen szerette, ma azonban már András is élte az életét, gyereke volt, és neki is kettő. Nem szokás ilyen korban a szenvedély után menni.
Amikor Misi kiszállt a kocsiból, folyt arcán az izzadtság. Erős szaga megcsapta Böske orrát és érezte, hogy hányingere lesz tőle. Nem bírta elviselni a férje szagát, és ennél rosszabb alig történhetett vele, mert minden egyes nap éreznie kellett. Misi nem használt még borotválkozás utáni kölnit sem, és napi egyszer mosakodott, még akkor is, ha már kora reggel bűzlött.
– Hogy van Minka? – kérdezte, amint behajtotta maga után a kaput.
– Jól. Haza akar jönni, de nem lehet.
– És az orvos mit mondott? Meddig kell bent maradnia?
– Meg fogják operálni. Azt mondta, utolsó pillanatban vittük be.
– Te jó isten! – csapta össze a kezét az asszony. – Nem gondoltam volna, hogy ekkora a baj.
– Ne sipákolj! Erős lány, meg fog gyógyulni.
– Nándika is sírt utána.
– Mit picsog az is? Ha meg itthon van, akkor meg folyton piszkálja.
Böske most hallotta életében először, hogy Misi a lányát védte. Mindig is érezte, hogy Minka közelebb áll hozzá, mint a vasgyúró Nándika, de még soha így nem szembesült vele.
– Mikor mehetek be én hozzá?
Böske köténye szélét morzsolva merte csak feltenni a kérdést. Nagyon vágyott már kimozdulni a faluból, és Minka most kapóra is jött neki.
– Holnapután talán. Majd Barta még szól, hogy jó-e neki. Lesz még egy útja, aznap, és ha visszaér, bevisz téged a kórházba.
– Az nagyon jó lenne! A pénzt odaadtad az orvosnak?
– Persze, hogy odaadtam, miért, mit hittél? Tán elittam, mint az apád?
Böske nyelt egyet. Érezte, hogy ingoványos talajra tévedt. Gyorsan megfordult, hogy Nándika után nézzen, aki a konyha közepén ült, és kockákat rakosgatott egymásra. Úgy tett, mintha senki nem lenne körülötte, annyira elmélyedt a munkában. Ezért is lehetett olykor magára hagyni.
– Nem úgy értettem – felelte gyorsan. – Csak aggódtam, hogy minden rendben legyen.
– Rendben lesz. Most viszont ennék valamit, mert kilukad a gyomrom. Ez a Barta is rosszabb, mint a vénasszonyok a sarkon. Csak mondja, mondja, én meg nem szólhatok rá, hogy fogja már be. Legszívesebben pofán csaptam volna, de akkor ki vinne el bennünket.
– Menjek busszal?
– Ugyan már! Eltévednél, aztán meg kereshetnénk. Még egy utat kibírunk, de remélem, hogy gyorsan hazajön a lány, mert egy vagyon ez a kórházasdi.
Böske lehajolt Nándikához, felemelte, és magához szorította. Még jó, hogy nem neki lett baja. Ha valami történne vele, nem élné túl. Olyan szép és okos kisfiú! A mindene. Ha ránéz, még a nap is szebben süt. Nándika rajong érte. Jobban szereti őt, mint Misit vagy Minkát. A nővéréhez valami érthetetlen módon ragaszkodik, pedig a lány nem kedveli nagyon. Igyekszik elmarni maga mellől, de ő nem hagyja. Ha Minka át akar menni a szomszédba, az öccsét is vinnie kell. Sőt mi több, vigyáznia kell rá, elvégre ő a nagyobb.
Nándika kacagott, ahogy megcsiklandozta, majd rúgkapálni kezdett.
– Játszani akarok! – mondta. – Minkát akarom, miért nem jön haza?
– Most játsszál egyedül, Minka beteg! – mondta az asszony, és letette a gyereket. A fridzsiderhez lépett, és elővette belőle a kolbászt meg a szalonnát.
– Disznósajt van még? – vetette oda Misi. – Hagymát is hozzál. Paradicsomot is kellett volna venni a piacon…
Böske elé rakott mindent. Megpucolta a hagymát és azt is.
– Paprika van még. Adjak?
– Adhatsz. Te nem eszel?
– De, csak hozom a kenyeret.
Amikor letette az asztalra, ő maga is leült. Csend volt, csak két-három légy zavarta a nyugalmukat.
Ha valaki látta volna, akár tökéletes családnak gondolhatta volna őket abban a kis konyhában, ahol alig fért el a sparhelt, a gáztűzhely, egy asztal, és Böske sezlonja. De a levegőben volt valami, ami nyugtalanságot okozott. Ezernyi módon. Ott volt Minka kórházi ügye, Böske és Misi beteljesületlen vágyai, az örökös pénzhiány, és a tudat, hogy Nándika tartja össze az egészet a maga alig hároméves testével és lelkével.
Folytatjuk…
