Giulia Neri rezzenéstelen arccal olvasta az áldozatról szóló beszámolót. Hidde Anderson aranyifjú volt hosszú bűnlajstrommal, amit a hatóságok ügyesen titkoltak. Apja az egyik norvég halászati vállalat elnök-vezérigazgatója. Mégpedig azé, amelyik a második volt az országban.
Hidde nem szenvedett hiányt semmiben. Valószínűleg úgy nőtt fel, hogy nem volt olyan kívánsága, amely nem teljesült azonnal. És még az ilyen pokolian gazdagok se menekülnek a haláltól, gondolta a nyomozó és hosszan nézte a szőke srác képét. Öntelt mosoly, keskeny arcél és jégkék szemek. Sugárzott róla az önbizalom. Mégis egyedül vágott neki Olaszországnak? Az ilyen fiúk imádják a társaságot, főleg a lányokét. Valami nincs rendben körülötte, gondolta, azon túl, hogy halott, és nemsokára megérkezik az apja, hogy balhét csináljon. Nekik meg egyszem gyanúsítjuk van: egy lány, aki azon az éjszakán tűnt el a városból és azóta sem találja senki. Nem jelentkezett a szüleinél, és senki a városban nem tud róla. Vagy hallgat.
Bianca nem tűnt gyilkos fajtának, akárkit faggatott róla, senki nem említette, hogy indulatos lett volna. Mégis voltak, akik vele látták, és ezután kézenfekvő volt őt megvádolni a gyilkossággal. A nyomok erre utaltak, bár nem volt benne biztos, hogy a túlbuzgó halottkém nem tévedett. Arrafelé különben is könnyen megcsúszik az ember, arról nem beszélve, hogy a fiú öngyilkos is lehetett. De a boncolás nem mutatott ki a véréből csak némi kokaint, amihez elég rendesen hozzá volt szokva.
Giulia megcsóválta a fejét. Ösztönösen érezte, hogy nem öngyilkosságról van szó. Ha az a lány előkerülne végre, akkor elmondhatná a saját verzióját. Már ha ott volt, mert az is lehet, hogy a tanú rosszul látta vagy épp részeg volt, mint oly gyakran, ahogy az ismerősei állították. Megpróbálta elérni római kollégáit, de azoknak nem nagyon fűlt a foguk még egy ügyet felvállalni. Maradt Veronica, aki régi osztálytársa volt. Ő azonnal rábólintott, mert azt állította, hogy egy fura lánnyal utazott a vonaton, akire ráillett a személyleírás.
Mario óvatos volt, nem nyitott ajtót bárkinek, ahogy a telefont se vette fel, ha ismeretlen szám hívta. Így az ismerős kopogásnál is kilesett a lyukon és fellélegzett, amikor meglátta Octaviot.
– Na, tesó, rád aztán nem számítottam! – tárta ki a kaput. Pillantása azonnal a lányra tévedt, akiről megállapította, hogy kívánatos, főleg formás melleivel.
– Tudod, hogy van ez…Sok a meló, aztán nincs időm. Bejöhetünk? – Octavio elvigyorodott, és eszébe jutott, hány évig voltak legjobb barátok, míg egy napon összezördültek, és azóta nem volt tökéletes a kapcsolatuk, de mindig számíthattak egymásra. A közös gyerekkor összekötötte őket.
– Gyertek csak!
Azzal kinyílt a kapu, ami egy szűk folyosóra nyílt.
– Hadd mutassam be neked Violettát! – mondta már odabent Octavio, és kedvesen Biancára pillantott, aki nem értette a hirtelen névváltozást, de tudta, hogy el kell játszania a ráosztott szerepet.
– Hölgyem, ön gyönyörű! – lépett a lány elé Mario és kezet csókolt neki.
Mint egy régimódi lovag, pedig nem lehetett több huszonötnél. Barátja ismerte már ezt a trükköt. Így akarta levenni a lábukról a nőket, mert elmélete szerint minden nő arra vágyik, hogy regényhősök udvarolják körbe. Neki meg nem esett nehezére, hiszen rég megtanulta, hogy minden lány a fülével lesz szerelmes, vagy adja oda magát neki. Csak szépeket kell mondani és ennyi. Bianca bizalmatlanul bámulta a vézna, de izmos srácot, aki nem volt különösebben megnyerő, de a mosolya megnyugtatta.
– Violetta – bajban van… El tudnád szállásolni pár napra? Utána elviszem, de addig nem mozdulhatok ki Rómából?
– Persze, haver. Mi sem könnyebb ennél. A húgom még örülni is fog neki. Elkel a segítség a háznál. Nem bánod Violetta?
A lány Octaviora pillantott nyugtalanul.
– Beszélhetünk négyszemközt? – kérdezte halkan. A fiú bólintott.
– Beszéljétek meg, addig hozok valamit inni! – buzgólkodott a házigazda, és el is indult a lakás legtávolabbi sarkában lévő aprócska konyhába.
– Ezt nem mondtad nekem – fakadt ki Bianca. – Még téged se ismerlek, erre itt hagynál zálogban vagy mi a fenében egy idegennél? Te meg vagy őrülve? Tudom, hogy nem vagyok jó helyzetben, de ahogy te is, ők is idegenek. Miért nem mehetek vissza édesanyádhoz?
Octavio meghökkent. Ebbe bele se gondolt, csak jó helyen akarta tudni a lányt. Azzal tisztában volt, hogy anyjánál nincs biztonságban, ugyanis rá is vadásztak a rendőrök holmi apróbb lopásokért, és ha hazavezeti őket akaratlanul is, akkor megtalálják a lányt. Márpedig időnként meg kellett látogatnia az anyját, akit a világon a legjobban szeretett. Nem beszélve a főztjéről és a tiszta ruháról.
– Ne haragudj! Meggondolatlan voltam. Csak kézenfekvőnek látszott. Van jobb ötleted? Anyámnál nem lennél jó helyen. Vagy keressünk neked egy panziót, ahol leadják a neved azonnal? Ugyanez lenne bárhol…
– Igazad van és hálás vagyok, hogy segíteni akarsz, de inkább megoldom magam.
– Nem engedhetem, hogy bajod legyen. Megígértem anyámnak, hogy vigyázok rád. – Octavio csillogó szemmel bámult a lányra, és nem győzte magát korholni azért, hogy szíve erősebben megdobbant, ha hozzáért akárcsak a kezéhez.
– Inkább elmennék…
– Kérlek, maradj pár órát, és szerzek neked valami jobb helyet. Anyám biztosan tud valamit. Beszélek vele. Jó? Felhívom, és visszajövök érted nemsokára. Egyezzünk meg két órában. Annyit kibírsz? Vagy félsz Mariotól?
– Nem bízom benne.
– Pedig jó srác a maga módján.
– Két óra? Legyen, de ne több. Itthon van a húga?
Mario ekkor lépett be a szobába és az utolsó kérdést még hallotta is.
– Rita, gyere ide, ha befejezted a vasalást! – kiáltott visszafelé.
– Rohanok, bátyuskám! – hangzott a kelletlen válasz. Octavio Bianca vállára tette a kezét, és bólintott.
– Nem lesz semmi baj – súgta. Nem sejtette, mekkorát téved.
Folytatjuk…
